Chema Rodríguez: Szerettem a magyar válogatott szövetségi kapitányának lenni

Számított a Magyar Kézilabda-szövetség múlt heti döntésére, amellyel felmentette önt?     
Egyrészről nem, hiszen az elmúlt években szép eredményeket értünk el, jó munkát végeztünk és egységes csapatot alakítottunk ki, szerintem megérdemeltük volna, hogy folytassuk és befejezzük a négyéves projektet, hiszen még van esélyünk kijutni az olimpiára. Ugyanakkor mégsem volt meglepetés, mert a szerbek elleni egygólos világbajnoki selejtezős kiesés után, a reakciókat látva elképzelhetőnek tartottam, hogy itt a vége. Most újabb generációváltáson megyünk keresztül, az olimpia előtti és utáni csapat nem ugyanaz, sok fiatal játékos került be a válogatottba, a tapasztaltak visszavonultak, és ilyenkor mindig kell egy kis idő. De ha nem is értek vele egyet, a szövetség döntése ez, amit természetesen elfogadok.

Hogy érezte magát akkor és most?     
Kicsit szentimentális típus vagyok, nekem ez több mint maga a sport. A srácok tényleg olyanok, mint a fiaim, a stábtagok pedig mint a testvéreim, és nem könnyű arra gondolni, hogy többet nem találkozunk. Sok mindent hoztunk létre, és szinte egy nap alatt vége lett, most kicsit olyan érzés, mintha kikerülnék a családból. A családnak viszont folytatnia kell az utat, remélem, ugyanazzal a hangulattal és energiával dolgoznak majd, mint eddig. Én nagyon fogok szurkolni!

Van valami, amit utólag másképp csinálna a Szerbia elleni világbajnoki selejtezőn?      
Az esély ötven-ötven százalék volt, ezt már az elején leszögeztük, ami azt is jelenti, hogy vékony a határ siker és a kudarc között. A két mérkőzésen követtünk el hibákat, én is, a legnyilvánvalóbb talán az utolsó akció volt, amikor hét a hat ellen kellett volna támadnunk, hogy jobb megoldást találjunk. Nem szereztünk gólt, pedig az az akció nagyon fontos lett volna a döntetlenhez és a kijutáshoz. De nemcsak ezen múlt, sok lövést hibáztuk, a kapusaink nem védtek jól, elöl és hátul sem hoztuk a tőlünk elvárható szintet, és szerencsénk sem volt. Megvoltak a lehetőségeink, az első meccsen vissza tudtunk jönni, utána nyomást helyezhettük volna Szerbiára, de nem éltünk vele. Ilyenkor apróságok döntenek, és ellenkező esetben a szerbek is ugyanezt mondanák.

Ha már a kapusokat említette: a remek formában védő Mikler Rolandot nem lett volna érdemes erre a két meccsre bevetni?     
Utólag könnyű azt mondani, hogy be kellett volna hívnom Rolit, de Bartucz László és Palasics Kristóf mellett döntöttem, mert ők voltak az egyik legkiegyensúlyozottabb páros az elmúlt Európa-bajnokságon, harminc és negyven százalék között védtek, nem volt okom változtatni. De fordítsuk meg: ha nem őket hívtam volna be, hanem Rolit, és ha ő nem véd jól, akkor meg azért szedtek volna szét. A bajnoki döntőben már Roli sem teljesített olyan kiemelkedően, mint az idény során, ebből is látszik, hogy a kapusoknál sosem lehet tudni: vagy elkapják a fonalat vagy nem. A döntés az enyém volt, és most sem döntenék másképp.

A szövetségi kapitányi munkája alatt volt, amit ma már másképp csinálna?     
Bevallom, nem szoktam azon gondolkodni, mi lett volna, ha másképp döntök. A döntéseimnek mindig megvan az oka az adott pillanatban, hittem valamiben, és utólag kár rajta morfondírozni. Tudom, hogy voltak jó és rossz döntéseim is, de vállalom is értük a felelősséget, mert az én döntéseim voltak. Egyvalamit bánok, hogy a 2022-es hazai Európa-bajnokságon későn csatlakoztam a csapathoz, de az nem csak rajtam múlt. A családommal Portugáliában voltunk bezárva, mert elkapták a koronavírust, és a korlátozások miatt nem mehettünk ki, nem tehettem ellene semmit.

Mire a legbüszkébb kapitányként?      
Most az Eb-ötödik helyet vagy az olimpiai kijutást kellene mondanom, ami valóban elképesztő volt a szurkolókkal Tatabányán, de nekem mégis az a legemlékezetesebb, hogy milyen csapatot hoztunk össze. A hangulat megváltozott, igazi közösség lettünk, és nekem ez a legnagyobb siker. Most mindenki szeret ide jönni, szeret itt lenni, és büszke arra, hogy itt játszhat. Mindenki azt mondja, hogy az edző ne barátkozzon a játékosokkal, de szerintem ez nem igaz. Persze, a srácoknak ismerniük kell a határokat, de megvan a kölcsönös tisztelet és bizalom. Beleadtam a saját személyiségem, és nem vagyok ám mindig ilyen mosolygós! Voltak kemény pillanataink az öltözőben vagy az edzésen, olykor veszekedtünk is, mert néha „őrült” tudok lenni, ha valami nem tetszik, de mindenki elmondhatta, ha nem tetszett neki valami, egy család ilyen. Amikor dolgozni kell, akkor dolgozni kell, amikor pedig élvezni kell a játékot, akkor élvezni kell. Mindennek megvan az ideje.

Hol van a magyar kézilabda helye most a világban?     
Most már van húsz olyan válogatott, amelyik bekerülhet a nyolc közé, ebből pedig öt-hat, amelyik szinte mindig ott van: Franciaország, Dánia, Svédország, Horvátország, Spanyolország és Németország. De felzárkózott Hollandia, Szlovénia, Szerbia és mi is, egyre többen vagyunk, és egyre szorosabb a verseny. Emlékszem, amikor a 2024-es Európa-bajnokságon az ötödik helyen végeztünk, ami a magyar válogatott valaha volt legjobb Eb-eredménye, akkor is azt mondtam, hogy nyugodjunk meg, mert ma ugyan fent vagyunk, de lehet, holnap már a huszadik helyen leszünk, akkora a konkurencia. És kérek mindenkit, most se szedjen szét minket, mert egy meccset ugyan elveszítettünk, de kézilabdában gyorsan jön a következő lehetőség, és nem rossz a csapatunk. Az elmúlt hat-hét évben egy-két kivételtől eltekintve szinte mindig a legjobb nyolc között végeztünk a világversenyeken, ami elképesztő, kevés csapatnak sikerült a világon. Ma már simán lehet, hogy egyik tornán még érmekért küzdesz, a következőn viszont már a csoportból is kiesel. Feldolgozni ezt a legnehezebb, de ilyenkor kell az alázat, mert ugyanúgy kell dolgozni tovább, mint addig, hogy a játékosok a legjobb formában és lendületben legyenek.

Hogyan látja a válogatottunk jövőjét?     
A magyar válogatott továbbra is legjobb tízben maradhat, nincsenek nagy sztárjaink, de csapatként erősek vagyunk, és továbbra is minden adva van a fejlődéshez. Ugyanakkor el kell fogadni azt is, ha egy-egy torna, párharc vagy mérkőzés nem sikerül, a sport ilyen, még ha sokszor nehéz is megemészteni. A tavalyi vébén közel voltunk a csúcshoz, a horvátok ellen, tizenötezer szurkolójuk előtt is négygólos előnyben voltunk, egy ideig el is némult a csarnok, azt az érzést nem lehet elfelejteni. Fájdalmas vereség volt, de játékosként nekem is rengetegszer volt hasonlóban részem, egyik és másik oldalról is. Néha a száz százalék sem elég, hiába adsz bele mindent, mert azt nem lehet mondani, hogy ez a magyar válogatott ne adott volna bele mindent minden meccsen. Ez igaz rám is, de elfogadom, ha ez sem volt elég.

Van terve a jövőre?     
A feleségemmel és a családommal próbálunk rugalmasak maradni, és majd ha jön olyan projekt, amelyet megszeretünk, és amelyről úgy gondoljuk, hogy jó lehet, együtt döntünk. Talán a magyar bajnokságban, talán külföldön, talán egy válogatott élén, nyitott vagyok minden lehetőségre. Boldogok vagyunk itt, szeretünk Budapesten élni, és itt is akarunk maradni. Az ikreink tizenhárom évesek, itt fejezik be az iskolát. Kicsit magyarnak is érzem magam, azt szoktam mondani, Magyarország a második hazám,  bár jelenleg úgy áll a helyzet, hogy igazából már az első, hiszen tíz hónapot itt vagyunk egy évben, és csak nyáron megyünk vissza Spanyolországba, Valladolidba. A feleségemmel mindketten onnan származunk, ott vannak a szüleink, a testvéreink, a barátaink, mindenki. Az idei nyár is így fog eltelni, szerdán utazunk is, és a nyári szünet után jövünk csak vissza.

Önre is ráfér a pihenés...     
Ez igaz, de még nagyon rossz bele­gondolni, hogy nem leszek ott novemberben, a válogatott következő összetartásán, és nem találkozunk újra a srácokkal, a stábtagokkal. Szerettem a magyar válogatott szövetségi kapitányának lenni, kedvelem a magyar embereket, és úgy érzem, itt értékelnek engem, még akkor is, ha olykor-olykor megkaptam a hol jogos, hol kevésbé jogos kritikákat. Köszönök mindent!