„Még a karrierem végén is mindig jobb akartam lenni” – Katrine Lunde az NS-nek

2026.09.01. 11:39

Címkék

Katrine Lunde a norvég női válogatottal nyert 13 aranyérmével és a hét Bajnokok Ligája-címével minden idők legeredményesebb kézilabdázójaként vonult vissza idén tavasszal. A még 45 évesen is világklasszishoz méltóan védő kapus a győri évek mellett belső motivációról, saját stílusáról és jövőbeli szerepéről is beszélt lapunknak.

– Hozzászokott már a civil élethez?
– Még mindig furcsa, hogy nem kell reggelente edzésre mennem. Másfelől az elmúlt években már folyamatosan foglalkoztam a visszavonulás gondolatával. Aztán valahogy mindig folytattam, mert jól ment a játék és élveztem. A mozgás persze továbbra is az életem része, és a kézilabdázástól sem szakadtam el. Kapusokat oktatok egy akadémián, valamint egy kisebb helyi csapatban. A válogatott időszakok alatt lesz a legnehezebb lelkileg elfogadnom, hogy már nem vagyok ott a lányokkal.

– Volt olyan pillanat korábban, amikor komolyan benne volt a pakliban, hogy abbahagyja?
– Persze, előfordult, hogy fáradtnak éreztem magam, és ezért fontolóra vettem, hogy be kellene fejeznem, de hamar túllendültem rajta, és visszajött a motivációm. Amikor Rosztovból hazatértem, az volt a tervem, hogy lépésről lépésre visszaveszek, ám láttam, mennyire szüksége van rám a csapatnak, és jöttek a sikerek is a Vipersszel, így újra keményen beleálltam a munkába. A klub csődje után el kellett gondolkodnom a hogyan továbbról. Először még elodáztam a döntést azzal, hogy az Odenséhez igazoltam. Tavaly nyáron aztán elhatároztam, eljött az idő. Norvégiában akartam élni, a kislányomnak, Atinának meg ott van az iskola. A Crvena zvezdának még igent mondtam, azt remélve, hogy formában maradok a vébéig, amelyet méltó lezárásnak tartottam.

– Hogyan fogadták a döntését a válogatottnál?
– Sokáig halogattam, hogy közöljem, mert ha hangosan kimondom, azzal egyszeriben véglegessé válik. Az utazás előtti utolsó edzésig vártam, tovább nem akartam, nem szerettem volna, hogy a torna alatt ezzel foglalkozzanak a sajtóban. Először a válogatott edzőivel osztottam meg a buszon, Ole Gustav Gjekstad meg is könnyezte. Mats Olsson, a kapusedzőm végig támogatott a hosszú karrierem során, már csak azért is, mert a saját esetében úgy érezte, engedett a külső nyomásnak, és idő előtt befejezte. Azt mondta, játsszak addig, amíg kedvemet lelem benne. A lányokkal sem volt egyszerű megosztani a hírt, közel állunk egymáshoz, és sokan biztosan egyfajta alappillérként tekintettek rám, akire mindig támaszkodhattak.

– Így viszont még nagyobb lehetett a nyomás önön a vb-n, hogy emlékezetes legyen a befejezés.
– Érdekes, mert inkább egyfajta felszabadultságot éreztem, lehet, ez is kellett ahhoz, hogy a legjobb tornámnak nevezhessem. Ha a védési százalékot és a védések számát nézzük, valóban kiemelkedő vébém volt. Büszke vagyok rá, hogy az utolsó versenyemen, ennyi idősen is én lettem a legjobb kapus. Utána áprilisban egy Eurokupa-meccs jelentette a hivatalos búcsút. Az volt a terv, hogy nem játszom sokat, de az emberek szerettek volna látni, így azt a döntést hoztuk, hogy a mezszámomnak megfelelően tizenhat percet védek. De nemcsak emiatt volt szimbolikus az utolsó meccsem, hanem hogy ott érhetett véget a történet, ahol elkezdődött – a szülővárosomban, Kristiansandban.

London, England 20120811. Sommer OL i London 2012. London 2012 Olympic Games, Olympische Spiele, Olympia, OS Handball at — 2012: ikertestvérével, Kristinével és az olimpiai arannyal (Fotó: Imago)

AZ ELSŐ NORVÉG FECSKE VOLT GYŐRBEN

– Kinek a hatására kötöttek ki az ikertestvérével, Kristinével együtt a kézilabdázásnál?
– A szüleink nem sportoltak, ha ezt vesszük, meglepő is lehet, hogy a testvéremmel mindketten élsportolók lettünk. Mi viszont Kristinével sok mindent kipróbáltunk, aztán maradt a foci és a kézilabda, három évig párhuzamosan csináltuk, végül utóbbi mellett köteleztük el magunkat. A testvéremmel nagyon közel állunk egymáshoz, sokáig együtt is laktunk. Olyanok voltunk, mint az idős házaspárok, jól kiegészítettük egymást. A magánéletben ő temperamentumosabb, én nyugodtabb vagyok, bennem viszont nagyobb a versenyszellem – nem csak a kézilabdázás terén.

– Miként emlékszik vissza a Dániában megélt közös évekre?
– Aalborgban és Viborgban is együtt játszottunk, biztonságot nyújtott a jelenléte, egyszerűbb volt a mindennapokban, de folyamatosan hajtott is előre. A Viborg nagyon ambiciózus klub volt, a nemzetközi kupában is a végső sikerre tört, ebben élesen különbözött a korábbi csapataimtól, szintlépést jelentett. Persze nem nyerhettünk folyamatosan, de ez csak még inkább motivált minket a fejlődésre. Szép emlék, hogy az első két BL-címemet a testvéremmel együtt nyertem Viborgban.

– Tényleg a saját ötlete volt, hogy szeretné magát Győrben is kipróbálni?
– Még amikor a Vaggal a Győr ellen játszottunk, elraktároztam magamban, hogy érdekes lenne egyszer a magyar csapatban szerepelni. Aztán a viborgi időszakom végén mondtam az ügynökömnek, hogy vegye fel a győriekkel a kapcsolatot. Előttem még nem volt norvég játékosuk, és nekem is új helyzetet jelentett egy másik kultúra megismerése.

– Mit tudott hozzátenni az akkori győri csapathoz? Sok olyan véleménnyel találkoztam, hogy a profi mentalitása, maximalizmusa a társait is motiválta.
– Tetszett a kihívás, hogy Pálinger Katalinnal osztozhatom a poszton, aki kiváló kapus volt. Norvégiában már akkoriban is erősek voltunk a fizikai felkészítésben, ebből próbáltam átadni a csapatnak. Játék közben sokat kommunikáltam a társaimmal, szerettem kontroll alatt tartani a védekezésünket.

2013: Heidi Lökével (5) ünnepli az első BL-győzelmet (Fotó: Nemzeti Sport)

– Mi kellett az ETO-nak az első BL-győzelemhez?
– Nem egyszerű felérni a csúcsra. Az biztos, hogy hosszú utat tettek meg Győrben a klub első sikeréig, az elbukott döntők ellenére sem vesztették el soha a reményt, és nem féltek újdonságot kipróbálni. Remélem, nekem is volt egy kis részem a győzelemben, de sok jó játékos alkotta a keretet.

– Azt hallottam, másnap már együtt futottak a Duna-parton Heidi Lökével.
– Lehet, hogy így történt, de azért a szabadnapokkal sem volt problémám, el tudtam magam foglalni. Mivel nem iszom alkoholt, számomra könnyebb a reggel egy parti után is.

Sommer OL i Paris 2024 Paris, Frankrike 20240729. Kari Brattset Dale og Katrine Lunde under mediemote med handballjenten — (Fotó: IMAGO)

MEG IS KELL MUTATNI, HOGY MAGABIZTOS VAGY

– És az igaz, hogy jobban kedvelte az edzéseket, mint a meccseket?
– Ez így van. Az edzéseken van lehetőség dolgozni az apró részleteken, és alaposan felkészülni mindenre. Több a lövés is, amiből tudsz építkezni. A meccseken nem nagyon tudsz változtatni. Ha rajtam múlna, kevesebb lenne a mérkőzés, és több az edzés! Amúgy mindkettő után szívesen ittam kakaót – miután Danyi Gábor, az egyik győri edzőm ezt észrevette, gyakran ő hozta nekem.

2022: a Vipersszel sokkolták a kézilabdavilágot, egymás után másodszor is megnyerték a BL-t (Fotó: Dömötör Csaba)

– Miként jellemezné a stílusát kapusként?
– Ahogy kezdtem ismert játékossá válni, gyakran kiabáltam egy-egy védést követően, ami pluszenergiát adott. Olyan aurát teremtettem magam körül, hogy több védést tudtam bemutatni. Nem elég, hogy magabiztosnak érzed magadat, meg is kell mutatnod, hogy az ellenfél is lássa, ezáltal elbizonytalanodhat, és már nem ereszt meg olyan lövéseket, amilyeneket egyébként tud. Van, aki ösztönből játszik, míg más ésszel, én utóbbiak közé tartoztam. Erősségem volt, hogy átláttam, az ellenfél milyen támadást választ, és a végén milyen szögből, milyen lövés várható, így több időm volt rákészülni. Persze a sok videoelemzés is elengedhetetlen volt, azonban azt is tudni kell, hogyan használd az információkat.

– Volt olyan játékos, akivel meggyűlt baja?
– Két korszakos balátlövőt említenék. Az egyik Bojana Popovics, akivel csapattársak is voltunk a Viborgban. Amellett, hogy meg tudta csavarni a lövéseit, okosan játszott, így nem volt mindig szüksége nagy erőre. A másik Cristina Neagu, vele nem játszottam együtt, de rajta azt láttam, hogy figyelte a kapust, a csuklójával pedig jól tudta előkészíteni az erős lövéseit.

2024: olimpiai aranyérem Párizsból (Fotó: AFP)

– A győri időszaka végén született meg a kislánya, utána már két szerepben kellett helytállnia, ami akkoriban még nem volt olyan gyakori, mint napjainkban.
– Szerencsére a válogatottnál megengedték, hogy Atina is velem jöjjön a nagy tornákra. Az elején persze még nem értett sokat az egészből, de szeretett találkozni a játékosokkal. Magyarországon is vannak számára kedves emberek. Örülök, hogy a hosszú karrieremnek köszönhetően láthatott még nagy eredményeket elérni, a búcsúmeccsemen pedig együtt futottunk ki a pályára. Azt láttam rajta, büszke rá, hogy a részese lehetett.

– Eljöhet az idő, hogy ön tapsol neki a kézilabdapálya széléről? Bár ha arra gondolunk, hogy az édesapja, Nikola Trajkovics sportága a labdarúgás…
– Meglátjuk, tőle függ, mit szeretne. Mostanában focira jár, de korábban kipróbálta a kézit is. Sem Nikola, sem én nem szeretnénk semmit ráerőltetni, hosszabb ideig maradhat a sportban, ha szívből jön neki.

Role Models Workshop 2 - Portraits — (Fotó: EHF/kolektiff)

KELLENEK A PÉLDAKÉPEK A FIATALOKNAK

– Miben látja a norvég válogatott sikerének titkát?
– A legfontosabb, hogy a szövetség kiváló rendszerben dolgozik, ez az alap. Aztán ott van a folyamatosság, Marit Breivik és Thórir Hergeirsson munkája nélkül elképzelhetetlenek lettek volna az elért sikerek. Mind a ketten hasonlóan gondolkodtak a kézilabdáról, a csapatmunka, a közösség kialakítása állt náluk az első helyen. A győztes kultúra megteremtéséhez persze a játékosoktól is fogékonyságra volt szükség, de ezzel nem volt probléma. Thórir minden világverseny elején felrajzolta a piramisát, az előttünk álló lépcsőfokokat szemléltetve, ezzel is hangsúlyozva, hogy nem lehet túl messzire tekinteni.

– Van kedvenc érme a világversenyekről?
– Nehéz választani, de ha már a magyar sportlaptól kérdeznek: az első Eb-aranyamat hozó 2004-es magyarországi torna különleges helyet foglal el a szívemben. A szurkolók olyan fantasztikus hangulatot teremtettek, amelyet máshol nem tapasztaltam. Aztán ott van az első olimpiai bajnoki címem 2008-ból, fiatal csapatként kiváló játékkal nyertünk. Az évek alatt összegyűlt érmeknek már a tárolása sem egyszerű, ezért több helyen őrzöm őket, az olimpiai medáliák például édesanyámnál vannak.

Handball-NM, Final 8 2023: Vipers - Storhamar Arendal 20240225. Vipers Katrine Lunde under finalen for kvinner i NM i ha — 2024: egyik látványos védése a Vipers kapusaként a Storhamar elleni meccsen (Fotó: Imago)

– A beszélgetés elején már említette a kristiansandi visszatérést. Alaposan meglepték a kézilabdavilágot a sorozatban elért három BL-győzelemmel.
– Több tapasztalt játékos hazatért és összeállt egy jó csapat Gjekstaddal. Az első alkalommal még legyinthettek ránk. Az ismétléskor már nagyobb nyomás volt rajtunk, de újra valami különlegeset alkottunk. Harmadjára gondolhatták, hogy most már biztos nem nyerünk, de átalakult kerettel, nagybetűs csapatként újra kiharcoltuk a sikert. Nem véletlenül volt számomra is még érzelmesebb ez a győzelem.

– Hogyan jutottunk el innen a klub csődjéig?
– Összeadódott több olyan faktor, rossz döntés, személyi probléma, amelyek végül ezt eredményezték. Sajnos nincsenek olyan nagy szponzoraink a sportban, mint például Magyarországon, ráadásul ebben az időszakban nem volt a legjobb a gazdasági környezet sem. Ezzel együtt a csapatot is váratlanul érte a hír, sokkolt bennünket. Ez volt az egyik legnehezebb időszak a karrieremben, sokáig nem tudtam, mihez kezdjek, és még az Odensébe igazolásom után sem voltam egy ideig önmagam.

Germany - Norway — 2025: a világbajnoki diadal után a levegőbe dobálták játékostársai (Fotó: AFP)

– Minek tulajdonítja, hogy ilyen hosszú időn keresztül ott tudott maradni a legmagasabb szinten?
– A kézilabda iránti töretlen szenvedélyem mellett a belülről jövő motivációnak köszönhető, sohasem kellett senkinek noszogatnia. Van, aki egy idő után azt mondja, megunta, míg engem folyamatosan, még a karrierem végén is az hajtott előre, hogy jobb legyek.

– Mi adja a motivációt a visszavonulása után?
– A nyáron a testvéremmel csináltunk egy néhány napos kézilabdás tábort gyerekeknek, kellenek az ilyen események, hogy megtartsuk őket a sportágban. Az EHF tavaly felkért, legyek a Her Playground programjának az egyik példaképe. Fontos, hogy legyenek olyanok a fiatalok előtt, akikre felnézhetnek, és mintaként szolgálnak. Hogy az anyaság és az élsport nem zárják ki egymást, vagy hogy akár 45 éves korodig is játszhatsz a legmagasabb szinten. Azért dolgozom az IHF munkacsoportjában is, hogy egyre több lány kezdjen el kézilabdázni, és aztán ne essen ki tizenöt-tizenhat éves korban, valamint egyre nagyobb legyen a nők aránya akár az edzők és a játékvezetők között is.

Handball, EHF EURO Cup: Norway - Slovakia — 2026: búcsúmeccsén kislánya, Atina kísérte ki a pályára (Fotó: Imago)

– Nem lesz szokatlan az adventi időszak válogatott torna nélkül?
– Az EHF-es szerepem miatt biztos kimegyek az Eb-re is, de végre olyan, mások számára hétköznapinak tűnő dolgokra is jut majd időm, amelyek sok éven át kimaradtak. A norvégok ezekben a hetekben általában a tévében követik a női kézilabdát, és közben különböző karácsonyi sütiket készítenek. Fontosak számomra a tradíciók, idén azt tervezem, hogy én is így teszem különlegessé a lányom számára az ünnepet. Közben persze biztos nézni fogom a válogatott meccseit, még ha érzelmileg nem is lesz könnyű.