„Mesélj, de légy realista!” – Hosszú Kávé Gundel Takács Gáborral

– Felkapja a fejét, ha igazgató úrnak hívják?
– Nem hívnak gyakran így.
– Vagyis nem égett önre az Áll az alku vetélkedője?
– A játékok rám égtek, ez viszont nem feltétlenül abban mutatkozik meg, hogy igazgató úrnak szólít bárki is, hanem például abban, hogy fizetek valahol, s a velem szemben lévő megkérdezi: áll az alku? Vagy abban, hogy egy autóból kikiabálnak, ha meglátnak: Gundi, áll az alku?
– A vetélkedőkhöz vagy a sporthoz kötik az emberek Gundel Takács Gábort?
– Attól függ, melyik területhez kötődnek inkább.
– És ön melyikhez köti inkább magát?
– Mind a kettőhöz, hiszen mind a kettőt csinálom 1994 óta, ekkor kezdődött a Játék határok nélkül, az volt az első nem sportos munkám. Én örülök, hogy így van, hiszen másfajta felkészülést, másféle szakmaiságot követel meg ez a két terület, amellett nagyon jól kiegészíti egymást. Ha valamelyikből túl sok van az életemben egy rövidebb időszakon belül, vágyom a másikra, és fordítva. Az életemben mindkettő jelen van egyébként is: akkor is nézek sportot, meccseket, ha nem közvetítek, és akkor is játszom, ha nem vetélkedőt vezetek.
– Melyik az a típusú műsor, ahol én mint néző, jobban észreveszem, ha rossz napja van, ha netán enervált?
– Szerintem ezt mindig észreveszi a néző. Az emberek nem feltétlenül tudják, mitől jó vagy rossz egy műsor, de azt észreveszik, ha mű, ha nem igazi. Ha öt nap alatt felveszünk tizenöt műsort, az ötödik napra azért már elfáradok, olyankor két felvétel között mélyebbre zuhanok vissza, mélyebbről kell visszakapaszkodnom, de amikor ott vagyok a kamerák előtt, nincs gond, az adrenalin, a koncentráció, a helyzet, a játék öröme, és a bennem lévő kíváncsiság az emberekkel, a kérdésekkel kapcsolatban visszapörget a megfelelő szintre. Kell is, hogy így legyen, hiszen a sokadik nap sokadik versenyzőjének ugyanazt kell kapnia tőlem, mint az első játékosnak.
– A sport hogyan, mikor jött az életébe, miért indult el ezen az úton?
– Apám szerette a sportot, be is kapcsolta a tévét, de nem volt hatalmas sportrajongó, ahogyan az öcsém sem. Nincs élményem arról, hogy a szüleim oltották volna belém a sportot, egyszer csak jött: az 1972-es müncheni olimpiáról már vannak emlékeim, nyolcéves voltam, otthon néztük fekete-fehérben a közvetítéseket. Gyerekkoromtól kezdve vonzott a sport, sportoltam is. Általános iskolásként teniszeztem, de kiderült, túl későn kezdtem el ezt a sportágat. És rá is jöttem, nem nekem való.

– Merthogy?
– Háromféle sportoló van: az egyéni, a csapatjátékos és az egyéni sportoló a csapatjátékban. Például a kapus. Kell neki a közösség, de egy olyan feladat is, amelyik csak az övé. Én kézilabdakapus voltam, s ott volt a hatoson belüli terület, amely csak az enyém volt. Ma is ilyen játékos vagyok: egy tévéműsorhoz kell egy csapat, ám amikor azt mondják, beszélhetsz, onnantól azt én oldom meg.
– A Gundelek alkatilag ilyenek? Bence fia a Zalaegerszeg labdarúgócsapatának kapusa.
– Azt mondanám, hogy igen, hiszen kicsi korától erre készült, nála az okozta a dilemmát, hogy ballábasként valóban a kapuba kell-e őt állítani.
– Nem féltette? Azért a kapusokról nem azt gondoljuk általában, hogy közösségi emberek.
– De ő az! Zalaegerszegen két csapatkapitány van, felváltva viselik a karszalagot – Bence nagyon szeretett volna csapatkapitány lenni, noha hátulról irányítani és minden más feladatot ellátni a kapuból nehezebb.
– Milyen Gundel Takács Gábor a lelátón, amikor a fia áll a kapuban?
– Véleményem van, ám legfeljebb a feleségemmel osztom meg, hiszen ott nem közvetítek. Megszokott szurkolói reakcióim vannak a lelátón ülve, azt már Bence fiatalabb korában megtanultam, hogy nem minősítünk, nem mondunk semmi hangzatosat, az esetemben erre jobban odafigyelnek, minden többszörös szorzóval esik latba. Amúgy is azt tapasztaltam, hogy a gyerekeimnek a sport terén inkább hátrány a nevük. Amikor a fiadat huszonnyolc évesen hívják be a válogatottba, és még mindig megkapja, hogy apuci kicsi fia, az ezt mutatja… Persze ezzel nem szabad foglalkozni, ám ezt nekik nagyon fiatalon meg is kellett tanulniuk.
– Ha nem magyar csapat meccsét közvetíti, szurkolhat egy riporter?
– Biztosan nem.

– És egyébként szurkol a mindennapokban, van, lehet kedvenc csapata?
– Persze! Előbb volt kedvenc csapatom, mint hogy sportriporter lettem. Csak egy idő után az ember megtanul realistának maradni. Esterházy Péter azt mondja: a szurkoló tisztában van a realitással, de eltekint tőle – a kommentátor nem tekinthet el! Emellett meg kell azt is tanulni, meddig tart a jogosítványom: el kell mesélnem a történetet, azt, ami a pályán zajlik, s elsősorban nem a statisztika mentén. Mindkét pályán lévő csapatnak szurkolnak emberek, s nekem ügyelnem kell arra, hogy mindenki jól érezze magát, jól szórakozzon. Volt már olyan, hogy egymás után kaptam üzenetet, az egyikben az állt, hogy ez a szemét a Real Madridnak szurkolt, a másikban meg az, hogy a Barcelonának – ez volt a jel, hogy jól végeztem a dolgomat. Van olyan iskola, amelyik minősít is közvetítés közben, én viszont úgy gondolom, a történet mesélése közben nekem fel kell tennem kérdéseket, fel kell hívnom a figyelmet jelenségekre, majd a néző dönt, mi erre a reakciója.
– Emlékszik a pályájáról igazán nagy hibázásra?
– Ha lett volna, a mai napig élne bennem. Olyan van, hogy valamit rosszul tudok, mondok, az foglalkoztat is néhány napig. Nem jó elrontani valamit, ám manapság már nagyon nehéz dolga van a kommentátornak, hiszen például közvetítek labdarúgó Bajnokok Ligája-mérkőzéseket, s nem azt mondom, hogy minden csapat meccsét, de tíz-tizenkettőét rendszeresen. Nekem mindent tudnom kell róluk, viszont egy-egy szurkoló, aki a csapatáról a legapróbb részleteket is ismeri, ugyanúgy nézi a meccset – olyan embereknek közvetítek, akik egy kis szegmensről jóval többet tudhatnak, mint én.
– Hogy nézi a kollégái közvetítését, képes csak a meccsre figyelni?
– Nem szoktam úgy leülni meccset nézni, hogy akkor most figyelem a kollégát, de ha hallok valami jót vagy rosszat, az megüti a fülem. De ez minden nézőnek megüti!
– Hogyan tartja magát fitten egy sportriporter?
– Éppen olyan hektikusan, mint amilyen az életem. Lassan tíz éve szabadúszó vagyok, dönthetek, mit vállalok el, bár arról, hogy így kanyarodott a pályafutásom, nem én döntöttem, azt gondoltam, a köztévéből megyek nyugdíjba. Ma már nem bánom, mert hihetetlenül kinyílt előttem a világ, és persze ennek van egy nagy szabadságvonzata is. Volt idő, amikor úsztam, aztán elment tőle a kedvem, több-kevesebb rendszerességgel szoktunk teniszezni, de az úgynevezett városi fitnesz a sportom mostanság: nem lifttel megyek fel az emeletre, nem az adott épület előtt akarok megállni, és addig körözni, amíg nincs szabad parkolóhely, hanem inkább leteszem az autót három sarokkal arrébb, és sétálok. Emellé társul a falusi fitnesz, vagyis a kert: kikapcsol. Zúg a fűnyíró és nem hallasz semmit. Ez nagyon jó.
– Leginkább a futballesemények határozzák meg jó ideje a pályáját. Nem hiányzik, mondjuk, az olimpia?
– Abból nem tud elég lenni. Hét olimpiát közvetítettem a helyszínről, s volt néhány, amelyiket itthonról, ezt egyszerűen nem lehet megunni. Az emberiség egyik legnagyobb találmánya az olimpia. Azért kívánom mindenkinek, hogy egyszer eljusson a játékokra, mert az olimpia nem az, amit itthon látsz a tévében. Ha ott vagy a helyszínen, jó esetben egy jegyed van egy napon valahová, emellett ott vagy a városban, az olimpiai parkban, a többi ember között, és ezt éled meg. Az együttlétet. Többek között ezért vagyok híve az olimpia rendezésének – persze ésszel és transzparensen –, hogy ezt átélhessék a magyar emberek, minél többen azt, hogy ott van a világ körülötted – ez csak akkor adatik meg, ha ott vagy az olimpián.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 31-i lapszámában jelent meg.)








