Rátgéber László, a tízéves

Heten szavaztak a GYSEV-re, de érkezett voks a Szolnokra és a Postásra is – kilencen tehát melléfogtak az A-csoport tizenkét trénere közül. Vagyis a szakemberek háromnegyede tévedett, alaposan rácáfoltak az edzői karra Iványiék.
A cáfolat vasárnap, azaz május 4-én vált biztossá, amikor a fekete-fehérek harmadszor is legyőzték a Soproni Postást a bajnoki döntőben. Ez volt amúgy a legsimább a három meccs közül, először négy (63–59), aztán 11 (76–65), végül 17 (74–57) pont volt a különbség a MiZo-Pécsi VSK javára, amely így története hetedik bajnoki címét könyvelhette el, és a finálé végeredménye is mutatja, fölényesen maga mögé utasította riválisait. Leltározzunk kicsit: évadbeli 28 bajnoki találkozójából csupán négyet veszített el az aranyérmes, vagyis mérkőzései 86 százalékán nem talált legyőzőre – ez tényleg bajnoki forma.
No de nem volt ez ennyire egyértelmű a szezon kezdetekor, nem véletlen, hogy ennyire nem bízott a szakma a baranyaiakban. Egyrészt a GYSEV minden eddiginél nagyobb sztárokat igazolt a nyáron, másrészt a PVSK Tuvics távozásával center nélkül maradt, ezt a játékot meg manapság borzasztó nehéz igazán magas szinten űzni igazán magas ember nélkül. Épp Rátgéber nyilatkozta nemrég, hogy a középjátékos a védekezés oszlopa, és a legfőbb tartópillér hiányában szaladt bele együttese meglepő zakóba előbb november elején Miskolcon, aztán december első napjaiban Sopronban a Postás ellenében, majd az új év első hónapjának második hetében Szolnokon. A három meccsen egyébként öszszesen mindössze tíz pontot vertek a baranyaiakra, a minimális különbségek ismeretében pedig nem tűnik badarságnak a felvetés, hogy ha hamarabb talál centert a csapat vezetősége, hamarabb kidomborodik a PVSK fölénye.
Aztán február 20-án megérkezett Érika Cristina de Souza. Túlzás lenne azt állítani, hogy innentől kezdve egycsapásra megváltozott minden, de tény, sokkal kevésbé vált sebezhetővé az együttes, amely a brazillal soraiban már tarolt magyar földön: megnyerte a Magyar Kupát, majd most a bajnokságot is. Mindeközben a honi vetélytársak közül csupán a GYSEV tudta megverni a fekete-fehéreket, és az előző évad sikercsapata is csupán egyszer, a bajnoki elődöntő második mérkőzésén, amikor a hűség városában megszokott katasztrofális dobóformájukat produkálták Rátgéber László tanítványai. Azaz rosszul játszottak önmagukhoz képest, ami azt jelenti, ha a PVSK az átlagos formáját hozza, jelenleg senki sem képes legyőzni itthon.
Éppen ezt igazolta az aranycsata is.
A pécsi lányoktól ugyanis voltaképpen semmi extrát nem láthattunk a fináléban, csak a szokásosat: a kőkemény védekezésen alapuló hihetetlenül precíz, szinte minden részletre kiterjedően megkomponált kosárlabdát. Rátgéber tökéletesen tisztában volt a Postás gyengéivel, de az erősségeivel is, ennek megfelelően legjobb védőjátékosaival folyamatosan "gyilkoltatta” az ellenfél legveszélyesebb emberét, a talán pályafutása legjobb idényét záró Eördögh Editet. Ennek ellenére általában amíg bírták erővel, tartották magukat a soproni zöld-fehérek roppant lelkes kosarashölgyei, de a hajrára mindig elfáradtak a kulcsemberek, és a szünet nélkül zakatoló pécsi gépezet a végére rendre bedarálta a Postást.
Így történt vasárnap este is, csak most mintha kicsit korábban megadták volna magukat Csákányék, mint az egy hét alatt lezavart bajnoki döntő korábbi ütközetein. Pedig fogadkoztak nagyon, hogy majd megfordítják az ő szempontjukból 0–2-re álló párviadalt, de hamar tudatosította bennük a PVSK, hogy itt az ideje a bajnokavatásnak, nincs kecmec, nincs halogatás. A sokezer szurkoló esze már a Széchenyi téren járt, és este tíz tájban meg is jelentek az aranyos játékosok a Városháza erkélyén, volt "We are the champions”, volt "Giling-galang”, volt "Nagyon szerelmes lányok”, a kosarashölgyek pedig mezszám szerinti sorrendben szóltak szeretett szurkolóikhoz. Később szűkebb körben, a rokonok, barátok között folytatódott az ünneplés egy népszerű pécsi étteremben, és ezúttal már a játékosaival mindig szigorú Rátgéber is elnézett mindent.
Naná, hiszen épp az ő jubileumát tették szebbé. Aki nem tudná: az újvidéki származású mester éppen tíz esztendeje írta alá első szerződését a PVSK-hoz. "Tíz! Tíz! Tíz!” – zengte a város főterén a sokezer egybegyűlt.