Tanítottuk, most tanuljuk – Szöllősi György jegyzete

Egyszerűnek tűnik: a jó futballhoz jó játékosok kellenek, ahhoz jó edzők, ahhoz pedig jó edzőképzés. Pedig azért a legjobb edzők még mindig a jó futballistákból lesznek, legalábbis olyanokból, akik jó csapatok öltözőjének a levegőjét szívták.

Éppen ez a legnagyobb baj, hogy már az edzőink zöme is olyan gyenge csapatokban játszott, amelyeknél bizony nem sokat lehetett tanulni, illetve bár ne tanulták volna meg, amit ott tanulni lehetett. Megszakadt a kulturális folytonosság, messze már az az idő, amikor a magyar futballban még kizárólag volt klasszis játékosok, közülük is a legtekintélyesebbek vagy a legkifinomultabb intellektusok jutottak élvonalbeli kispadhoz.

Jött aztán az 1978-as vb, amikor a reptérre tartó buszon egy játékos megkérte a fiatal stábtagot, a későbbi szövetségi kapitányt, ugyan mutatkozzon már be a többieknek…

Amikor aztán a német szövetség vállalta, hogy évente egy fiatal magyar edzőt a saját költségén beírat a kölni főiskolára, két év után egyszerűen elfogytak a jelentkezők.

Aztán a hetvenes-nyolcvanas években még az ösztönös zseninek tartott vidéki sztáredzőn, majd szövetségi kapitányon is számon kérték, hogy érettségije és szakedzői diplomája legyen, mielőtt NB I-es edző lehet, évtizedekkel később, egyik kedvenc tanítványa esetében már a szövetségi kapitányi posztnál sem volt elvárás az érettségi sem.

Csodát vártunk attól, hogy az edzőképzés a TF-ről (ahol a zömében futballedzőnek készülő hallgatók tandíjából főleg a futballt szidták az előadók) a kilencvenes években az európai trendnek megfelelően a labdarúgó-szövetséghez került, ám az eredmény talán még silányabb színvonal lett, méregdrága tandíjjal, elbohóckodott nyelvvizsgákkal, nulla nemzetközi versenyképességgel, sokszor hiteltelen oktatókkal.

Előbb a külföldi edzők jelentek meg a magyar fociban, s bizonyították, hogy be lehet jutni egy európai kupasorozat csoportkörébe, sőt, ott helyt is lehet állni (Paulo Sousa), mi több, a magyar válogatott igenis képes kijutni egy nagy tornára, s ott sem kell föltétlenül pofozógépnek lennie (Bernd Storck). Most pedig eljutottunk oda, hogy már a hazai edzőképzést is egy német szakemberre bízza az MLSZ: Jörg Daniel és Bernd Storck úgy véli, forradalmasíthatják a magyar futballt.

Éppen ez az, amit a magyar edzők (Weisz Árpád, Kürschner Izidor, Bukovi Márton, Guttmann Béla, Kovács István és mások) egykor a nemzetközi focival tettek. De még a hatvanas években is úgy nézett ki az elit edzőképzés Spanyolországban, hogy Kubala László volt a tanár, a hallgatók között pedig ott ült Kocsis Sándor, Puskás Ferenc és Tóth-Zele József.

Most a külföldiek tanítanak minket, és a jobbtól nekünk sem szégyen tanulni. A szégyen az lesz, ha ebből sem tanulunk.