A szó elszáll… – Thury Gábor jegyzete

Kétezertizenkettő szeptemberét írtuk, a veretes futballmúlttal büszkélkedő (32 válogatottság) Horváth Ferenc lett az első osztályú Kecskemét vezetőedzője. Harminckilenc évesen, alighogy elvégezte a pro licences tanfolyamot, még ugyanazon hónap végén edzői állást kapott az NB I-ben. Abban az évben tizenheten diplomáztak, valamennyiük álma az élvonalbeli kispad volt, Horváth élhetett a lehetőséggel. Abban a közegben, amelyben vissza-visszaköszöntek a régi reflexek, azaz bizonyos kört leszámítva a klubok nem osztogatták a vezetőedzői állásokat, vagy éppen külföldi szakemberre esküdtek.

Most annak kellene következnie, hogy az eltelt lassan öt esztendőben befutott edző lett, aki után kapkodnak az egyesületek. Kapkodnak, de nem azért: kecskeméti edzősége óta Diósgyőr az ötödik (Pakson, Győrben, Szigetszentmiklóson és a Videotonnál dolgozott) állomása volt, azaz átlagban egyik csapatnál sem töltött el egy teljes esztendőt. Horváth eddigi edzői karrierjéről sommásan kijelenthető, nem alkotott maradandót. Nyilván kettőn áll a vásár, s noha a vezetőség és az edző is a csapat minél jobb szereplését áhítja, a vágyak és a realitás nem mindig fedi egymást. Továbbá más idény közben átvenni egy csapatot, mint a bajnokság elejétől irányítani. Az edzői munka már csak olyan, hogy ha a bajnokcsapattal nem védi meg a címet, az kudarc – a Vidivel például második lett 2016-ban, igaz, Bernard Casoni fehérvári munkássága után csoda is lett volna a címvédés. Győrben szintén aranyérmet követően, Pintér Attila után tavasszal ülhetett le a kispadra, és itt sem sikerült a címvédés – megint más kérdés, hogy egy márciusban munkába álló edzőtől ez nem is várható el. Az is igaz, ha a bajnok nem ismétel, arra felkapja a fejét a közvélemény, a középmezőny eredményeire kevésbé. Kieséstől fenyegetett gárdánál pedig minden megtörténhet, lásd DVTK...

A szakember általában frappáns nyilatkozataival hívja fel magára a figyelmet. Nem sablonos, mi több, (ön)kritikus véleménye karakteres egyéniséget takar – az volt a pályán is –, talán furcsán hangzik, de ezzel nagyobb elvárást támaszt magával szemben. Még akkor is, ha az edzői sors olyan, amilyen, de ezt a trénerek tudják a legjobban: hol van csapata az embernek, hol nincs.

Ha van, nemcsak a kommunikációjával, hanem a tettek mezején is bizonyítania kell, hogy a fiatal edzőnemzedék markáns alakja.