Játékosként a legszűkebb elit tagja volt – Dejan Sztankovics karrierje képekben
Nem tudni, Dejan Sztankovics a Ferencváros vezetőedzőjeként átugorja-e majd azt a magasságot, amelyet játékosként többnyire könnyedén teljesített, mindenesetre a statisztika azt mutatja, a beilleszkedéssel nincs gondja. A zöld-fehérek kispadján Máté Csabát váltó 45 éves szerb szakember az eddigi hét mérkőzéséből ötöt megnyert, kétszer döntetlent ért el, csapata 23–6-os gólkülönbsége pedig akkor is imponáló, ha tudjuk, ebben benne van a Nagyecsed elleni 8–0-s Magyar Kupa-siker is. Ezzel a teljesítményével egyébként Sztankovics az FTC legjobban rajtoló külföldi trénere.
Bár ha az 1978. szeptember 11-én Belgrádban született 103-szoros válogatott támadó középpályás eddigi „indulásait” nézzük, ebben semmi meglepőt sem találunk. (És ha már a válogatott: Sztankovics három vb-n vett részt, 1998-ban Jugoszlávia, 2006-ban Szerbia és Montenegró, 2010-ben Szerbia képviseletében.) Tizennégy éves volt, az FK Teleoptik labdarúgó-palántája, amikor az egy évvel korábban BEK-et nyerő Crvena zvezda fantáziát látott a játékában és szerződést kínált neki. 1995. február 11-én, tizenhat évesen és öt hónaposan már a jugoszláv élvonal ajtaján is belépett, sőt még abban az idényben megszerezte első bajnoki gólját – mindkét mutatóban övé a klub korrekordja. Mint ahogy azt is csak Sztankovics mondhatja el magáról, hogy már 19 esztendősen felkerült a karjára a Zvezda csapatkapitányi karszalagja.
DEJAN SZTANKOVICS 10 LEGSZEBB INTERES GÓLJA
Mondhatni, innen egyenes és kikövezett út vezetett Rómába, ahol a Lazio futballistája lett. A bajnoki „prömieren” aztán akkora dugót ragasztott a Piacenza kapujába, hogy abba még ma is beleremeg a videómegosztó. Nem csoda, hogy a szurkolók imádták, elkeresztelték „Sárkánynak”, és Sztankovics sem érezte magát rosszul az Örök Város „kék felében”. Főleg, hogy hat trófeát, közte bajnoki címet (2000), két Olasz Kupát (2000, 2004) és KEK-trófeát (1999) nyert a brigáddal. 2004 telén mégis kénytelen volt odébbállni, nem önszántából, hanem a Lazio indokolatlan, de főleg tarthatatlan túlköltekezése okán. Az Internazionalénál lelt új otthonra (itt már a negyedik tétmeccsén letette a névjegyét, amikor a Milan elleni derbin gólt lőtt – szögletből), s a korábbiaknál még nagyobb sikerekre. Karrierje legeredményesebb időszakában öt újabb bajnoki aranyéremnek lett tevékeny részese, de nyert olaszországi kupákat éppúgy, mint a hőn áhított Bajnokok Ligája-serleget (José Mourinhóval 2010-ben) vagy klubvilágbajnoki címet. A kék-feketéktől ment nyugdíjba, hogy egy szusszanásnyi szünet után belekezdjen az edzői szakma rejtelmeinek kitanulásába. Az Udinesénél másodedzőként kezdte, a Crvena zvezdánál, majd a Sampdoriánál folytatta – váltakozó sikerrel (bajnoki címek, de elszalasztott BL-kvalifikációk itt, sovány teljesítmény és élvonalbeli kizúgás ott).
Ám ahogy a pályán, úgy a kispadon sem adja fel egy másodpercre sem, és ez a mentalitás hosszú távon kamatozhat – akár már a Groupama Arénában.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 14-i lapszámában jelent meg.)
