Botka Endre: Azt hittem, vége a ferencvárosi időszakomnak

– Amikor aláírta az új szerződését, volt olyan pillanat, amikor átfutott az agyán, hogy néhány héttel korábban még nem ez a végkifejlet tűnt reálisnak?
– A magam részéről elkönyveltem, hogy távoznom kell, hogy az életemnek ez a fejezete véget ért a Ferencvárosnál – mondta lapunknak Botka Endre, az FTC 31 esztendős hátvédje. – Az ember próbál erős maradni, jár edzésre, teszi a dolgát, de közben pontosan érzi, merre tart a történet… Amikor Robbie Keane távozott, újra elkezdtem reménykedni, talán mégis lehet esélyem maradni. Amikor kinevezték Borbély Balázst, rögtön az első nap félrehívott beszélgetni. Elmondta, tudja, milyen vagyok valójában, ismeri a játékomat, és azóta is azt érzem rajta, hogy bízik bennem. Ez nekem rengeteget jelent. Ha azt érzem, hogy bíznak bennem, akkor tudok igazán teljesíteni.

– Volt olyan pillanat az elmúlt fél évben, amikor úgy érezte, feladja?
– Mondjuk ki bátran: mellőzött voltam. Olyan típus vagyok, aki mindig a végsőkig küzd, de ezúttal ott volt bennem egyfajta fék. Csináltam a dolgomat, de éreztem, valójában sok értelme nincs is, mert eredménye úgysem lesz, nem raknak be a csapatba.

– Harmincegy évesen az is megfordult a fejében, hogy nemcsak a ferencvárosi időszak, hanem akár a pályafutása is lezárulhat?
– Odáig nem jutottam el! Először azt akartam lezárni magamban, mi lesz a népligeti időszakommal. Ha mennem kellett volna, alighanem találok magamnak klubot, amelynél számítanak rám. De a családom miatt biztosan Budapest környékén maradtam volna.

– Nem épült le túlzottan az elmúlt hónapokban tétmérkőzés híján? A meccshiány nem okozhat gondot a hamarosan rajtoló idényben?
– Ezért is mentem vissza az NB III-ba néhány mérkőzést játszani. És rögtön a Tiszakécske elleni első edzőmérkőzésünkön éreztem, olyan, mintha egyetlen másodperc sem maradt volna ki a karrieremből. Nekem tényleg csak a bizalom kellett.

Botka Endre nem váltogatta a klubjait pályafutása során. Budapesten született 1994. augusztus 25-én, a Goldballban kezdett futballozni, majd 13 évesen került a Budapest Honvéd akadémiájára. Kispesten járta végig az utánpótlás- és a felnőttfutball közötti utat, az NB I-ben 2014 májusában, a Győri ETO ellen mutatkozott be. A következő fontos állomás a Kecskemét volt, amelyben rendszeres élvonalbeli játékperceket kapott, itt lett stabil NB I-es labdarúgó, majd visszatért a Honvédhoz, amelyben Marco Rossi irányítása alatt alapemberré vált. A 2016–2017-es idényben a kispesti bajnokcsapat tagja volt, igaz, idény közben, 2017 januárjában a Ferencvároshoz szerződött. A Fradiban lassan egy évtizede játszik jobb oldali védőként, belső védőként, és futballozott a bal oldalon is. A zöld-fehérekkel hétszer nyert bajnoki címet, háromszor Magyar Kupát, szerepelt a BL-főtáblán és átélte az európai kupameneteléseket. A válogatottban 2016-ban mutatkozott be, 30-szor viselte a címeres mezt, egy gólt szerzett, és két Európa-bajnokság keretének is tagja volt (képünkön a holland Cody Gakpo ellen).

Régi énjét szeretné visszavarázsolni a pályára

– Sokan önre sütötték, hogy harmincegy évesen már idős játékos…
– Őszintén szólva ezt nem is értettem. Harmincegy éves vagyok, egy védőnél ez a legjobb kor. Nyilván nem hasonlítom magam a világklasszisokhoz, nem olyan kvalitású játékos vagyok, de sokan ebben a korban nyernek Bajnokok Ligáját, világbajnokságot, nagy trófeákat. Egyáltalán nem érzem magam idősnek, jó állapotban tértem vissza, a mérések adatai is ezt mutatták.

– Dacból is szeretné megmutatni, igenis Fradi-szintű játékos?
– A legfontosabb, hogy visszanyerjem a régi formámat. Elővarázsoljam a régi énemet. Magyarként nem volt jó érzés nap mint nap azt hallani, hogy a magyar játékos gyenge, a mérkőzések utáni sajtótájékoztatón rendre a „magyarszabály” volt a téma. Ennek nem volt jó üzenete… Én sem úgy gondolkodom, hogy valakinek csak azért kell játszania, mert magyar, de ha valaki dolgozik és képes segíteni a csapaton, akkor szeretné érezni, hogy valódi lehetőségként tekintenek rá, nem kényszermegoldásként. Borbély Balázs az első beszélgetésünk alkalmával elmondta, tudja, milyen vagyok valójában, és megpróbálja visszahozni a régi énemet.

– A Fradinál töltött évek alatt megnősült, megszületett a kisfia, Endi. Mondhatjuk, hogy nemcsak futballistaként, hanem emberként is itt nőtt fel?
– Januárban lesz tíz éve, hogy ide kerültem. Huszonegy éves voltam, amikor a Népligetbe érkeztem, itt lettem felnőtt ember. Azon a nyáron, júliusban ismertem meg a feleségemet, azóta megszületett Endike, a kisfiunk. Ha belegondolok, szinte minden fontos dolog, ami a felnőtt életemben történt, valamilyen módon a Fradihoz is kötődik. Ezért sem volt könnyű elfogadni a gondolatot, hogy ennek talán most vége lesz.

A családjukban szinte minden spontán történik

– A kisfia mennyit érzékelt abból, hogy apa most nehéz időszakon megy keresztül?
– Azt hittem, hogy nem sokat, aztán egyszer csak megkérdezte: apa, te már nem leszel fradista? Nagyon meglepett, mert sohasem vettem észre rajta, hogy figyeli, játszom-e vagy nem, maradok-e vagy megyek. Hatéves, őt még nem érdekli igazán a foci, inkább az úszás. Most nagyon úgy tűnik, hogy vízilabdázni szeretne. Szeptemberben kezdi az iskolát, vele együtt várom én is a sulit, együtt tanulunk majd.

– Ezek szerint otthon nem lehet teljesen elrejteni a futballistalét bizonytalanságát.
– Nem és nem is biztos, hogy kell. Nyilván nem terhelem a gyereket a felnőttek gondjaival, de azt látja, ha apa küzd, ha csalódott, ha újrakezd. Szeretném, ha azt értené meg belőle, hogy néha nehéz, de nem szabad feladni. Lehet, hogy ezt most még nem tudja így megfogalmazni, de később talán összeáll neki. Nekem a család nagyon fontos kapaszkodó.

– Milyen apának tartja magát: aki mindent megtervez, leszervezi előre a programokat vagy spontánnak?
– Nálunk minden spontán történik! Ránk ez jellemző. Felkelünk reggel és kitaláljuk, merre menjünk. Volt olyan, hogy ébredés után döntöttük el, gyerünk, menjünk ki Ausztriába az egyik családi parkba. Nem vagyok nagy programtervezgető. Ha van kedvünk valamihez, elindulunk.

– A pletykák szerint a felesége kezét három hónap után kérte meg. Az is a spontán Botka Endre volt?
– A honvédos időszakomban a csapattársam, Nagy Geri mindig mondogatta, hogy menthetetlen eset vagyok, sohasem lesz senkim, nem lesz családom. Én meg mindig azt válaszoltam neki: engem egyvalaki fog majd meg, őt viszont el is veszem feleségül. Így lett. Szasza megfogott, három hónap után megkértem a kezét. Egyik edzés után egyszer csak bekattant, gyűrűt kell venni. Felhívtam a barátomat, mire hazaérek, meg akarom kérni a párom kezét.

– Korábban beszélt arról, hogy a családi háttere miatt erős megfelelési kényszer alakult ki önben. A futballban ez áldás vagy teher?
– Talán kicsit mindkettő. Ahogy megszülettem, a szüleim elváltak, tíz évig nem beszéltem apuval. Mostanra normalizálódott a helyzet, de nem volt átlagos családunk. Egyfajta megfelelési kényszer alatt nőttem fel. Az elmúlt években jártam pszichológushoz, életvezetési tanácsadóhoz, és azt gondolom, ez a maximalizmus vitt előre. Sokszor ez volt a mozgatórugóm. Persze meg kell tanulni kezelni, mert ha mindig mindenkinek meg akarsz felelni, abba bele lehet fáradni. De közben ez tett olyanná, amilyen vagyok.

– Édesapja raliversenyző volt, a testvére is követte ezen az úton. Önt sohasem vonzotta az autósport?
– Nem, mert abban az időszakban távol voltam az édesapámtól. Nem volt meg a napi kapcsolat. Én focizni kezdtem a téren, és annyira megszerettem, hogy rögtön futballista akartam lenni. A rali valahogy sohasem volt opció. Az autókat viszont imádom. Régebben a sportautókat szerettem – legyen gyors, menő, nagy hangú –, amióta apa lettem, a kényelem és a biztonság az első.

A világbajnokság volt a legnagyobb álma

– Nyaranta kiköltöznek a családdal a közeli Ráckevére. Ilyenkor ott van a főhadiszállása?
– Ott van a nyaralónk, nyáron onnan járok be az edzésekre. Vízparti hely, nekem tökéletes, mivel a horgászás a nagy szerelmem. Hosszú ideig kizárólag tavakra jártam, de amióta megvan a ráckevei telek, szinte csak ott horgászom. Nagyobb kihívás, hogy etetni kell, figyelni a vizet, a körülményeket. Nem arról van szó, hogy leülök, aztán majd valami történik, itt dolgozni kell a sikerért.

– Mit ad önnek a vízpart, amit a futballpálya nem?
– Csendet. A futballban mindig zaj van. Edzés, meccs, szurkolók, vélemények, kritika, taktika, teljesítménykényszer. A vízparton nincs mellébeszélés. Ott vagyok, figyelek, várok, csinálom, amit kell, aztán vagy horogra akad a hal, vagy nem. Persze ott is maximalista vagyok, mert semmit sem tudok csak úgy, félvállról venni. De közben megnyugtat. Ráckevén különösen, mert ott már nemcsak horgászni szeretek, hanem ott lenni is.

– A vízparton nyilván a minél nagyobb ponty kifogása motiválja, de a futballban még mi? Újabb bajnoki címek? Kupák? Vagy inkább az, hogy megmutassa, túl korán írták le?
– Sikeréhes ember vagyok, legalábbis annak tartom magam. Ha edzésen a vesztes csapatban játszom, attól is kivagyok, azt is utálom. Minden siker éltet, főleg most, hogy nem nyertük meg a bajnokságot. Ez nagyon motivál. Van egy bajnoki címem a Honvéddal, hét a Ferencvárossal, de ez nem azt jelenti, hogy jóllaktam. Újra bajnok akarok lenni a Fradival, újra meg akarom mutatni, hogy lehet rám számítani!

– Ha egy dolgot kívánhatna még a futballban, mi lenne az?
– Világbajnokságra nagyon szerettem volna kijutni…

– Lát még esélyt rá, hogy visszakerüljön Marco Rossi válogatottjába?
– Úgy vagyok vele, ha jól játszom, ha újra formába lendülök, miért ne kerülhetnék vissza?! Nem mondtam le róla. Harmincszoros válogatott vagyok, tudom, milyen érzés címeres mezben pályára lépni, és szeretném még átélni. Persze ehhez először a Ferencvárosban kell jól teljesítenem. De érzem magamban az erőt, és azt is, hogy ismét pozitív időszak következik.

– Aminek a címe akár lehetne az is: Újrakezdés 2.0?
– Azért maradtam, mert dolgom van a Fradiban! Vissza akarom kapni azt az energiát, harcosságot, önbizalmat, ami korábban jellemzett. De közben már nem ugyanaz az ember vagyok, mint huszonegy évesen, amikor a Népligetbe kerültem. Másképpen látok helyzeteket, talán jobban kezelem a nehézségeket. Szóval, akár lehet ez egy új Botka Endre is. Olyan, aki tudja, mit veszített majdnem el, és pontosan érzi, mit kapott vissza. Ez a ferencvárosi közeg rendkívül inspiráló, nem pusztán magamért, hanem a Fradi szurkolóikért is mindent meg kell tennem, mert ők is megérdemlik a sikert.