| Továbbra is a Fulham játékos-megfigyelőjeként tevékenykedik a hétszeres válogatott Torma Gábor, akinek a közreműködésével Somogyi az angol csapathoz került. A többek között a Roda, a Groningen, a Den Haag, a Waalwijk, a Zalaegerszeg és a REAC csatára Londonból kapja az utasításokat, melyik országba kell repülnie, melyik játékost kell megnéznie. Legutóbb Lengyelországban járt. Magyar játékos neve sajnos nem szerepel a listáján... Viszont a hírek szerint volt néhány önjelölt, aki jó szívvel ajánlotta magát, mondván, mi lenne, ha ő is kipróbálhatná magát a londoni együttesnél – de nemcsak az NB I-ből, hanem a második ligából is. |
– Egyre erősödnek a kárörvendő hangok.
– Miért? – kérdezett vissza meglepetten Somogyi Csaba, a Fulham 26 esztendős kapusa.
– Mert nem véd, és...
– Na, itt álljunk meg egy pillanatra! Az egyik közösségi portálon nekem is írtak már hasonló „szépeket", de van egy titkos fegyverem, egy igen hosszú válasz, amelyre sohasem reagálnak.
– Irodalmi stílusban íródott?
– Természetesen... Kétségtelen, nem védek, sőt a kispadra sem ülhetek le, de... Kicsit nehéz elmagyarázni, milyen érzés a világ legszebb stadionjaiban járni, minden mérkőzés előtt több ezer ember szeme láttára bemelegíteni, mi zajlik le az ember lelkében, amikor a Chelsea elleni összecsapás után az öltözőfolyosón mezt cserél az elefántcsontparti Didier Drogbával. Megfoghatatlan, elmondhatatlan, milyen a földgolyó legjobb bajnokságában részt venni – még akkor is, ha „csak" az utazó keretnek vagyok az állandó tagja.
– Ezek szerint sok minden kárpótolja azért, hogy az első ligás mérkőzések jegyzőkönyvében nem találkozhatunk a nevével; így van?
– Persze, három-négy oldal is megtelne azzal, miért is éri meg Angliában futballistának lenni.
– Annyi helyünk sajnos nincs, de néhány történetnek azért szorítunk helyet.
– Körülbelül két hónapja jártunk Horvátországban, a Split elleni Európa-liga-meccsen. Az természetes, hogy a klub saját biztonsági embere dönti el, ki kérhet autogramot tőlünk, és hogy kivel lehet fotózkodni, de akkor nagyot koppant az állam, amikor tíz percet kellett várni, hogy felszálljunk a buszra.
– A szurkolók biztosan áttörték a kordont...
– Nem, nem... Azért kellett a jármű mellett ácsorognunk, mert a sofőr későn kapott észbe, s nem kapcsolta be idejében a klímát –, s bizony csak akkor sétálhattunk fel, amikor a levegő már elérte a megfelelő hőmérsékletet. S ha már hőmérséklet: ugyanott, Splitben történt, hogy csapattársam, Clint Dempsey szobája éppen az épület szélén volt, s a falon – természetesen kívül – voltak a klímaberendezések. Nem volt hangos, de a klub egyik alkalmazottja jelezte, itt bizony nem alhat, mert zúg a gép.
– Nagyon hangos lehetett...
– Ha az amerikai becsukta az ablakot, természetesen semmit sem lehetett hallani.
– Kérjük a következőt!
– Ez nem is igazán sztori – olyan magángépe van a Fulhamnek, hogy... Tényleg, mint a filmekben! Képzeljen el egy olyan repülőt, amelybe harmincöt vajszínű ülést szereltek, a gép végébe pedig tíz ágyat, ha esetleg szeretnél lepihenni. Küldtem is az ismerősöknek az üzeneteket, hogy ha ti ezt látnátok... A félreértések elkerülése végett, e történetek elmesélésével nem az a célom, hogy fájdítsam az otthoniak szívét, csak szeretném érzékeltetni, hogy ez más világ, és noha nem kapok túl sok lehetőséget, „csak" a tartalékbajnokikon, így is csodás élményben van részem. Minden percben.
– Nem került szóba, hogy kölcsönadják valahová?
– Nem. A holland menedzsernek minden körülmények között szüksége van három minőségi kapusra. Ez azért simogatja a lelkem, hiszen a munkám elismerése, hogy benne vagyok a trióban. A szép szavak ugyanis erőt, hitet és akaratot ültetnek az emberbe, ráadásul Martin Jol a válogatottba „követelt"...
A TELJES INTERJÚT ELOLVASHATJA A NEMZETI SPORT HÉTFŐI SZÁMÁBAN!
