Aranyat mos a víz - I. rész (1932–1956)

Komjádi Béláról, Gyarmati Dezsőről, Kemény Dénesről uszodát neveztek el. Valamennyien a magyar vízilabdaélet megkerülhetetlen egyéniségei. Komjádi az első aranycsapat kovácsa, edzőként a magyar sportéletben szinte először ismerte fel az utánpótlás-nevelés fontosságát. Gyarmati, a „Suta" játékosként háromszoros, szövetségi kapitányként egyszeres olimpiai bajnok, míg Kemény, a válogatottat háromszor az aranyéremig vezető kapitány napjaink kemény legénye, a percről percre változó világban jelenti az állandóságot – már ami az olimpiai aranyérmeket illeti.

Azért kezdtem ezekkel a gondolatokkal, mert próbálom fellelni az érintkezési pontokat, amelyek egymásba kapcsolódása a kezdetektől a máig tartó folytonosságot adja. Közismertebb szóval a tradíciót. Ehhez persze a kezdetről is illik néhány mondatot írni. A Magyar Úszóegylet (MÚE) tagjai 1899. július 30-án a Sió torkolatában játszották az első nyilvános vízipóló-mérkőzést. Az eredmény 1:1 volt, aztán 1904-ben az első bajnokságot a Balatoni Úszók Egyesülete nyerte meg. Csupán érdekesség, de a részletek beszédesek, többet mondanak a puszta ténynél: a póló születésénél olyanok bábáskodtak, mint a későbbi olimpiai bajnok úszó, Halmay Zoltán, az első olimpiai aranyérmest, Hajós Alfrédot 1897-ben legyőző Gräfl Ödön vagy öccse, a többszörös Balaton-átúszó, Károly, aki éppen ezért változtatta vezetéknevét Balatonira. Bivalyerős volt, 1904-ben birkózóbajnok, sőt bokszolóként is jegyezték. De ott volt a vízben Gillemot Ferenc, korának legsokoldalúbb sportolója, a kerékpározástól a labdarúgásig csinált szinte mindent – miért ne pólózott volna?

KOMJÁDI BÉLA VARÁZSLATA

Első olimpiai részvételünket nem kísérte siker, 1912-ben Stockholmban 5. lett a csapat, ahogyan a következőn, 1924-ben Párizsban is. Ám az utóbbinál már ott volt a csapat mellett az első világháborúban megrokkant, de a munkában sem magát, sem mást nem kímélő Komjádi Béla, s utólag kockázatmentesen állapíthatjuk meg, azt a csapatot, amelyet ilyen fanatikus szakember, egy személyben pedagógus irányít, előbb-utóbb az aranyért játszik. Az Európa-bajnokságon ez hamarabb bekövetkezett: az első kontinensbajnokságot (1926, Budapest) és a másodikat (1927, Bologna) a magyar válogatott nyerte meg. Az olimpián (1928, Amszterdam) viszont elúszott az első hely: a németek 0:2-ről egyenlítettek a rendes játékidőben, a hosszabbításban pedig 5:2-re győztek. (Mielőtt azt mondanánk, micsoda pech, gyorsan tegyük hozzá, 1964-ben Tokióban úgy lehettünk bajnokok, hogy a szovjeteket legalább két góllal kellett megverni. Mit ad isten, 5:2 lett – akkor éppen ide.) Mondják, a vereség fő oka az volt, hogy Halassy Olivér elfáradt, s nem volt mellette megfelelő klasszis. Illetve volt, csak nem Amszterdamban. A másik zseni, Németh János, Jamesz akkor még nem volt válogatott. Hogy miért nem? Az egyszerű származású pólós egyrészt kirítt a vízilabdázók közegéből, másrészt nem volt felhőtlen a viszonya Komjádival sem.

Aztán az őstehetség és a mester 1929-ben, az olimpiai bajnok németek 7:1-es legyőzése után – Császár-uszoda, 10 000 (!) néző, Németh öt gólt szerzett – megbékélt egymással. „Azért legyünk őszinték, Komi bácsi: velem csúnyán bántak évekig, főleg tavaly – mondta volt Gyarmati Dezső és Csurka Gergely Aranykor című könyve szerint a center, mire a mester így reagált. „Fiam, légy jó, és ígérem, hogy mindent jóvá teszek."

Szerencsére Jamesz is így gondolta, a csapat vele lett ismét Európa-bajnok (1931, Párizs). A kontinenstorna után Kominak a másik ásszal, Olival, azaz Halassyval gyűlt meg a baja, mert a sportoló bejelentette, a jövőben csak úszni szeretne. Aztán Clevelandben, már az 1932-es, Los Angeles-i olimpiára utazóban, miután az amerikaiak métereket vertek rá, visszakozott, hogy inkább pólózna...

És 1932. augusztus 6-án tulajdonképpen eldőlt az olimpiai arany sorsa: a németek ellen a félidőben Los Angelesben szintén 2:0-ra vezettünk, mint négy évvel korábban, de az amszterdami meccsel ellentétben meg is nyertük azt, 6:2-re. A többi ellenfél legyőzése nem jelentett gondot. Megszületett a magyar vízilabdázás történetének első olimpiai bajnoki címe, magától értetődő volt, hogy a medencén kívüli kisebb-nagyobb összezördülések ellenére Komjádi maradt a kapitány. Ám még egy év sem telt el a Los Angeles-i játékok óta, amikor a magyar póló krónikus magas vérnyomással küszködő atyja 40 évesen 1933. március 5-én agyvérzésben elhunyt. A 98 évesen San Franciscóban élő olimpiai bajnok (1936, Berlin), Tarics Sándor 2011-ben a Magyar Hírlapnak többek között a következőt mondta Komjádi Béláról. „Egyszer megkérdeztem tőle: miért sikerül magának minden? Azt felelte, mert én magamnak sohasem kértem. Miután meghalt, a fiúkkal összeadtuk az érmeinket, és készíttettünk egy mellszobrot, amely az uszoda előtt lett felállítva. Ha valaki megérdemelte, akkor ő igen" – emlékezett Tarics, akit szintén a mester fedezett fel. A medencékben hemzsegtek a Komjádi-tanítványok, Tarics szerint a nemzeti együttesbe nehezebb volt bekerülni, mint olimpiát nyerni. „A magyar válogatott legnagyobb ellenfele a B-válogatott volt, nagyon sokszor ki is kapott."

A humán muníció kitartott az 1936-os berlini olimpiáig, ahol – nem találnák ki – a németek voltak a magyarok legnagyobb ellenfelei. De korábban hiába vették filmre a mieink játékát, s híresztelték, hogy a Führer jelenléte a lelátón két gólt jelent nekik, a magyarok erre úgy replikáztak, hogy az ő Némethjük, Jamesz játékában négy gól van. Nos, egyik jövendölés sem jött be, Hitler nem volt ott a meccsen, Németh pedig nem dobott gólt. A sorrendben utolsó előtti találkozó 2:2-vel végződött, az utolsó mérkőzésen a magyaroknak 4:0-ra vagy 7:1-re kellett legyőzni a franciákat. Az eredmény 5:0 lett, Magyarország gólaránnyal aranyérmes!

AZOK AZ ÖTVENES ÉVEK...

A korai idők tanúja, Tarics állítja, a magyar és a nemzetközi vízilabda közötti különbséget nem elsősorban a háború tüntette el, hanem az, hogy a magyarok szétszóródtak a világban, s egyre több nációt tanítottak meg pólózni. Ahogyan az ötvenes években vívni. De maradjunk a labdás sikerágazatnál. A szakma nehezen emésztette meg az 1947-es Eb-n elért negyedik helyet, utána Jamesz lett a kapitány. A csapat id. Szivós Istvánnal (később kétszeres olimpiai bajnok, fia Montreal aranyérmese) és Gyarmati Dezsővel – vagy ha úgy jobban tetszik, ekkoriban ők jelentik a kapcsolódást a tradícióhoz – a politikai fordulat évében (1948) a londoni olimpián Olaszország mögött második lett. S ha Rákosi Mátyás nem is használt annyit a sportágnak, mint a hozzá hasonlóan kopasz Komjádi, de a rezsim igazolására a sport pr-szerepét felismerte. Lehet, hogy a pólósok között voltak „osztályidegenek", mint a vívóknál, az sem számított, hogy a háború előtt Horthy Miklós is megfordult a Komjádi-fiúk között, a lényeg az volt, hogy az eredményeket úgymond az ideológia zászlajára lehetett tűzni – ahogyan akkoriban ezzel a képzavarral gyakran éltek.

Az 1951-es Eb-n – amelyet a „nemzetközi reakció" Bécsnek ítélt – ugyan nem vettek részt a magyarok, a helsinki olimpián viszont igen. Itt nyerte meg 17 évesen első aranyát Kárpáti György – aztán még szerzett kettőt, hogy az egymásba kapcsolódás még véletlenül se szakadjon meg. A Rajki Béla által irányított csapat a négyes döntőben azonos pontszámmal (5 pont) végzett Jugoszláviával, de gólaránnyal mi lettünk az olimpiai bajnokok. Más kérdés, hogy közben a szovjeteket is megtanítottuk pólózni... 1954-ben Budapesten rendezték a főiskolai világbajnokságot, a magyarok a Szovjetunióval játszották a döntőt, amelynek utolsó gólja az idén elhunyt Zádor Ervin nevéhez fűződik.

Zádor az 1956-os olimpián vált hőssé, némiképpen populista megfogalmazásban ő a hazájától távol a vízben adta a vérét a szovjetek ellen a győzelemért, míg honfitársai alig több mint egy hónappal azelőtt a budapesti utcákon hoztak véráldozatot a hazáért. Tulajdonképpen egy szándékos, de nem párját ritkító szabálytalanság hívta fel a világ figyelmét, hogy Európa közepén valami történt, aminek a lényegét a történés pillanatában a Szovjetunió jobban megértett, mint a cinikus Nyugat: egy kis nemzet próbált kibújni a nagy testvér karjaiból, s a próbálkozást azonnal el kellett tiporni.

Akkor s ötven évvel később, 2006-ban a forradalom és a melbourne-i játékok 50 éves évfordulóján kiderült, a magyaroknak a póló nem csupán egy a sportágak közül. Colin Gray és Megan Aarons A szabadság vihara címmel készített dokumentumfilmet a legendás szovjet–magyarról, amelyből a forradalom sem maradhatott ki. Vagy említhetnénk a Szabadság, szerelem című filmet, amelynek egy-egy jelenetében a sportág későbbi olimpiai bajnokai bukkannak fel, s producere, Andy Vajna éppen azon a napon hagyta el Magyarországot, amikor a nevezetes mérkőzést játszották:1956. december 6-án.

Nehéz ennél patetikusabb befejezést találni ehhez a fejezethez, de álljon itt még egy felemelő sztori az ötvenes évekből. A melbourne-i együttes Helsinki bajnokaira épült. Nemcsak szakmai szempontból, hanem az emberi viszonyok terén is. Bolvári Antal, Markovits Kálmán és Szívós István a magánéletben is jóban voltak. Bolváriéknál ettek sztrapacskát, Szívós édesanyja készítette a legjobb sonkás tésztát, Markovits a túrós palacsintáért rajongott, amelyet Bolvári mama sütött. Aztán amikor Bolvári 1956 után öt évig Ausztráliában élt, itthon Markovits látogatta a szüleit. De még '56-ban ők álltak ki a legjobban a már idősödő Szívós mellett, akit aztán úszóként ki is vittek az olimpiára. A kétszáz méteres mellúszásban nem sok vizet zavart, a britek elleni meccsen viszont annál többet, így másodszor is olimpiai bajnok lett.