„A magasságomat nem, a mentalitásomat meg tudtam változtatni!” – interjú Gavriel Kanikovszkival

– A Tel-Aviv szomszédságában fekvő Ra’ananában nőtt fel vallásos családban. Gyerekként mi volt a fontosabb az életében, a futball vagy az iskola és a vallási közeg?     
– A vallás és a család természetes keretet adott az életünknek, ebben nőttem fel – mondta lapunknak adott interjújában a Ferencváros 28 éves futballistája, Gavriel Kanikovszki, aki a nyáron a Maccabi Tel-Avivtól szerződött az Üllői útra. – Nem nagy város a miénk, nyugodt, biztonságos környék. A környéken mindenki ismert mindenkit, és ebben a közegben a futball is nagyon hamar az életem része lett. Suli után egyre inkább a labdarúgás töltötte ki minden szabad percemet, sokszor az utcán, sokszor az iskolai pályán játszottunk. A futball számomra eleinte játék volt, azután lett szenvedély.

– Sokan mondják, hogy Izraelben a gyerekek hamar megértik, a pályán kívüli élet sem mindig egyszerű. Önben volt olyan pillanat, amely különösen megerősítette, hogy profi futballista szeretne lenni?
– Inkább sok pillanat volt. A futball nálunk családi téma is volt. A bátyám nem lett profi játékos, de mindig is imádott játszani, odahaza sokat beszélgettünk a fociról, és rengeteget tanultam tőle. Az asztalnál is sokszor téma volt a futball, a meccsek, a csapatok. Ilyen közegben szinte észrevétlenül kerültem közel ehhez a világhoz. Nem volt bennem romantikus filmjelenetbe illő felismerés, hogy „na, most eldőlt az életem”. Inkább egyre erősebb lett az érzés, hogy ezt szeretném csinálni, és hogy hajlandó vagyok érte dolgozni. Sokat és keményen…

Robbie Keane hívó szava sokat jelentett neki

– A Maccabi Tel-Aviv akadémiájáról indult, mégsem vezetett egyenes út a felnőttcsapat öltözőjéig. Kölcsönadták, visszakerült a klubhoz, majd újra kölcsönadták, és ismét visszatért. Volt olyan időszak, amikor attól tartott, ebből már nem lesz profi karrier?    
– Ilyen nem volt. Lehet, hogy furcsán hangzik, mert a futballban a legtöbben átélnek kétségeket, de én mindig nagyon elszánt voltam. A filozófiám nem engedi meg, hogy túl sok energiát pazaroljak az önsajnálatra vagy a félelemre. Amikor fiatal voltam és kölcsönadtak, két lehetőség állt előttem: csalódásként élem meg vagy lehetőségként. Utóbbit választottam. Az akadémián is mindig próbáltam a legjobbat nyújtani, és később is ugyanez volt jellemző rám. Szóval a kölcsönadások miatt nem voltam szomorú, inkább motivált.

– Később a Maccabi Netanyában lett igazán meghatározó játékos. Ott rögtön megragadta a lehetőséget?     
– Egyre több percet töltöttem a pályán, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem csak egy játékos vagyok a keretből. A stáb bízott bennem, és a csapattársaim is kerestek a labdával. Netanyában éreztem először, hogy van önbizalmam. Fontos időszak volt a pályafutásomban.

– A Maccabi Tel-Aviv után sokakat meglepett, hogy a Ferencvároshoz szerződött, hiszen sosem futballozott korábban külföldön. Miért a múlt nyáron döntött az országváltás mellett, és miért éppen Budapestet választotta?     
– Egész életemben Izraelben futballoztam, és korábban nem igazán adódott lehetőségem rá, hogy külföldre igazoljak. A futballban a munka mellett szerencse is kell. Nekem az egyik ilyen pillanat az volt, amikor Robbie Keane felhívott. Ha egy olyan ember keres, aki világklasszis csatár volt, hatalmas karriert futott be, és edzőként is lát benned fantáziát, az komoly elismerés. A Maccabinál Robbie Keane irányítása alatt izraeli bajnoki címeket nyertem, tudta, mire vagyok képes. Na és szeretem a kihívásokat, és azt éreztem, ez valódi kihívás.

Abu Fanival egymás gondolataiban is olvasnak

– Milyen volt az első néhány hónap Budapesten?     
– A családommal új országba, új városba kerültem, új öltözőbe kellett beilleszkednem, ráadásul teljesen új futballkultúrába. Idő kellett, hogy minden a helyére kerüljön, és azt a teljesítményt tudjam nyújtani, ami bennem van. Eleinte nem voltam elégedett a játékommal. Azt éreztem, többet tudok, de az új közeg miatt nem sikerült kiadni magamból. Mostanra ez talán változott, az utóbbi időben jöttek a gólok, gólpasszok, talán most vagyok a legjobb formában, amióta a Ferencvárosban játszom.

– Izraelben és Magyarországon is nagy hagyományú klubban futballozott. Miben más az FTC közege, mint amit Tel-Avivban megszokott?     
– Mindkettő esetében nagy klubról beszélünk, nagy elvárásokkal, szenvedélyes szurkolókkal. De minden klubnak megvan a maga karaktere. A Ferencvárosnál roppant erősen érződik, hogy ez több mint csapat: identitás, történelem, kötődés. A szurkolók nagyon közel állnak a klubhoz, és a stadion atmoszférája tényleg különleges. Ezt belülről megtapasztalni egészen különleges élmény.

– Honfitársával, Mohammed Abu Fanival látványosan jól megértik egymást a pályán. Ez ösztönös kapcsolat?     
– Korábban sosem játszottunk egy klubban, de a válogatottban futballoztunk egymás mellett, és már ott érezhető volt, jól kijövünk egymással a pályán. Vannak futballisták, akikkel gyorsabban kialakul a kémia, mert hasonlóan érzik a ritmust, látják a passzsávokat. Jó érzés vele futballozni, sokszor szavak nélkül is megértjük egymást.

– A pályán rengeteget fut, sokat kéri a labdát, állandó mozgásban van. Ezt tanulta, vagy ez egyszerűen a személyiségéből fakad?     
– Szeretem, ha benne vagyok a játékban, ha hatással lehetek rá. Nem az a típus vagyok, aki eltűnik tíz percre, aztán vár a pillanatra. Szeretek visszalépni a labdáért, megfordulni, területet nyitni. Nekem ez a futball öröme is. Minél többet vagyok játékban, annál jobban érzem magam.

– Az idei európai kupakaland a Braga ellen ért véget. Most, hogy eltelt néhány nap, milyen a sorozat összképe?     
– Sajnáltuk, hogy búcsúznunk kellett, komolyan álmodoztunk róla, hogy ott lehetünk az Európa-liga legjobb nyolc együttese között. De a Braga jobb volt a második mérkőzésen. A kétgólos előny veszélyes eredmény egy visszavágó előtt, különösen, ha portugál együttes az ellenfél. A Braga ezúttal is bizonyította, mennyire jó csapat. Számunkra pedig nem maradt más, mint a bajnokságra fókuszálni, és megnyerni az NB I aranyérmét.

Gyerekként testmagasság-növelő injekciót is kapott

– Mindössze 165 centi magas, ami a mai modern futballban nem éppen „tankönyvi középpályásalkat”. Gyerekként előfordult, hogy a termete miatt hátrányos helyzetbe került?     
– Sokszor. Sőt, felnőttpályafutásom alatt is voltak olyan klubok, amelyek először az adatlapomat nézték meg, és az alapján legyintettek: túl kicsi, nem gladiátoralkat, néztek inkább mást a piacon. Számomra ez sokszor jelentett hátrányt. Nem vagyok magas, és gyerekként ezzel meg kellett küzdenem. Olyannyira, hogy kaptam injekciót is, ami a növekedésemre hatott, de talán már késő volt hozzá…

– Zavarta vagy talán a mai napig zavarja ez az adottsága?     
– Rájöttem, ha túl sokat rágódom ezen, magamnak teszek vele rosszat. A magasságomat nem tudom megváltoztatni, amit viszont igen, az a munkába vetett hitem, az alázat, és az azzal járó motiváció. De ha visszatekintek az eddigi karrieremre, azt mondom, elégedett vagyok. Talán éppen azért is, mert nem a legegyszerűbb úton jutottam el idáig.

– Ha nem futballista lett volna, milyen pályát választ?     
– Na, ez jó kérdés… Talán tanár lettem volna. Szeretek emberekkel foglalkozni, tudást átadni, és azt hiszem, érdekelt volna egy ilyen pálya. Édesanyám szociális munkás, édesapám ügyvéd volt, vagyis mindig láttam magam előtt másféle hivatást is. De azt hiszem, végül valahogy mindig a sport felé húztam volna.

– A pályán kívül most különösen nehéz időszakot él, hiszen a családja Izraelben van, a háborús híreket pedig lehetetlen kikerülni, kizárni az életünkből. Hogyan lehet így fejben egyensúlyban maradni?
– Nagyon nem könnyű, és nem is akarok úgy tenni, mintha az lenne. A feleségem és a kisfiam itt van velem Budapesten, de a családom egy része odahaza él. Nézzük a híreket, naponta beszélünk egymással telefonon, próbálunk kapcsolatban maradni. Nehéz időszak ez számunkra. Ilyenkor az ember megtanulja, hogy bár a futball fontos, mégis mennyire nem minden. A pályán természetesen a munkámra koncentrálok, mert ez a feladatom, de attól még ugyanaz az ember maradok, aki hazatelefonál, aggódik, figyel, és remél.

– Mennyit segít ilyenkor a család, a hit, a napi rutin?     
– A hit számomra mindig is fontos kapaszkodó volt, ahogy a család is. A napi rutin szintén segít, mert keretet ad. Edzés, regeneráció, pihenés, közös idő a családdal, ezek tartanak egyensúlyban. A profi sportban sok minden változik körülötted, de ha vannak stabil pontok, könnyebb kezelni a nehezebb időszakokat is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 28-i lapszámában jelent meg.)