Tudják mit, győzhettünk volna!

A meccs, a Lettország–Magyarország Európa-bajnoki selejtező oly szánalmasan hektikus volt, hogy valóban lehetett volna ez is, az is.A baj e tézissel csak az, hogy nem dühöngőben, grundon játszott örömfociról, vagy – hogy ne szakadjunk el a nagypályás labdarúgástól – BLSZ harmadosztályú külvárosi derbiről volt szó, hanem két európai csapat díjmérkőzéséről, német, belga, holland, portugál, orosz avagy éppen angol bajnokságban edződő, és a kenyérrevalót a futballtudás apropóján megkereső játékosok sorsdöntőnek beharangozott csatájáról. Márcsak emiatt is okkal remélhettük tehát (így utólag mondva: naívan…), hogy a taktikai, a fizikális és a játékintelligenciát illető felkészültséget tekintve kellőképpen felvértezett profik feszülnek majd neki az ellenfélnek a rigai Skonto-stadionban, ám ehelyett szerda este mást láttunk.3–1 lett a vége – és valóban lehetett volna 6–0 vagy 2–5 is.Mint a sörmeccseken.Az amatőrfoci dicső kiszámíthatatlansága Rigában is érvényesült, az ember csak kapkodta a fejét, és fogta az egyre inkább fájó szívét, hogy ugyan mit írjon a látottakról… Ostorozza a már-már Európa egyik legjobb kapusának kikiáltott honfitársunk senki által nem érthető kirohanását a gólvonalról az első hazai találat előtt; kritizálja újra az öregfiújátékosok sebességével forduló védőinket; sápítozzon a tizenöt perc után szó szerint totálisan kifulladó középpályások céltalan ődöngését látva; üvöltsön a tehetetlenségtől, hogy a három magyar csatár egymás cipőjét taposva, háttal (!) a lett kapunak próbál labdához jutni; netán újra elemezgesse azt, hogy a számunkra oly fontosnak tűnő meccsre ismét új taktika íródott, és a korábbi találkozókon még viszonylag stabil, a biztonságra is ügyelő játék éppen most, éppen erre az összecsapásra valami különös és megmagyarázhatatlan ok miatt fejetlen támadófutballba csapott át – de miért? Miért?!Elhihetik, szörnyű volt Rigában azzal szembesülni, hogy a hit, a plusz erőt adó identitástudat csak a letteket támogatta, hogy nekünk a lefújás után megint a szomorú szemlélődés maradt: nézni ötezer ember egekbe csapó őrjöngését, hallgatni boldog üvöltését, ahogyan az eléjük felsorakozó győzteseket ünneplik; és emellett látni, hogy az ismét kudarcot valló magyar labdarúgókat a majd' kétezer kilométert autózó, a sikert minden fenntartás nélkül akaró piros-fehér-zöld zászlókba burkolózó drukkerek elzavarják a szektoruk elől – nekik ne köszönjenek meg semmit azok a játékosok, akik képtelenek egyszer, csak egyetlen egyszer, egy náluk valójában semmivel sem jobb ellenféllel szemben megfelelni egy ország várakozásának.Marseille, Irapuato, Reykjavík, Vaduz, Bukarest és Tbiliszi után Rigában íródott a magyar labdarúgás újabb kudarckrónikája, függetlenül attól, hogy október 11-én a lengyelek elleni sikerrel akár az Eb-részvételért lejátszandó pótselejtező miatt örülhetünk.Lehetett volna 5–2 vagy 0–6 is…A 3–1-es vereségre már csak ennyit tudunk citálni magyarázatként.Mert mást nem is lehet. Immár azt sem, amit a hajdanán oly legendás játékos, a későbbi szövetségi kapitány egy számára fájó kudarc után mondott, és amit az ilyen lélekromboló vereség után aztán gyakorta ismételtek néhányan afféle kifogásként: a mi időnk lejárt, jöjjenek a fiatalok.Erről csak annyit, hogy Rigában (szerencsétlenségünkre…) láttuk az utánpótlás-válogatottak meccsét, a felnőttekéhez hasonlatosan a fiatalabb magyar játékosgeneráció arcpirító kudarcát, éppen ezért fogadják el tőlünk a summázatot: attól mentsen meg az ég bennünket…