Már unalmas… – Vincze András jegyzete

A huszadik perc környékén, amikor Svájc már 2–0-ra vezetett Magyarország ellen, a kamera végigpásztázott a svájci labdarúgó-válogatott kispadján: néhányan lehajtott fejjel a mobiltelefonjukat nyomogatták.

Ennyire érdekelte őket a meccs.

Persze különösebb izgulnivalójuk már nem lehetett, s gyaníthatóan a portugálok csatáját nézték inkább online közvetítésben. A saját vb-selejtezőjük kapcsán tanúsított egykedvű hozzáálláson különösebben nem is kell csodálkozni: Gulácsi Péter elcsúszását leszámítva a magyar fiúk semmivel sem tudták színessé tenni a szombat estét.

Bázelben ugyanaz a képlet rajzolódott ki, mint Lisszabonban, sőt mint Andorra La Vellában, azaz nemzetközi rutin híján nem lehet azt várni, hogy a nemzeti csapat iramot diktáljon, illetve azt sem, hogy az NB I-ben amúgy gólérzékenynek mondott és ünnepelt támadó vagy szélső a nála erősebb, gyorsabb, koncentráltabb hátvéd mellett érvényesüljön.

Lehetne persze érvelni azzal, hogy a Bundesligában védő kapusunk elcsúszása nem az erőnlét vagy a mentális képesség hiányából fakad (azért feltűnt az is, hogy mintha csak nekünk csúszott volna a fű…), de ezt most ne tegyük, mert egyetlen markáns s immár évtizedek óta megingathatatlan tételről van szó: a külföldön légióskodó játékosaink hazatérve hamisítatlanul magyar csapatot alkotnak. Vagyis mindaz, ami nem feltűnő egyéni hiányosság a jobb bajnokságok szintjén a profi védelemben, a technikás és gyors középpályás- vagy a hatékony csatársorban, az itthon, „a” saját közegben, a magyar futballban rögvest azzá válik.

A bázeli katasztrofális és nagyon is fájó vereség kapcsán lehetne ismét emlegetni az igényt a vadonatúj koncepcióra, de a magyar futball közeljövője már nem az újabb és újabb papírokon múlik. Amíg a pályán, az öltözőkben nem lesz igazi konkurencia, amíg minibajnokságot rendezünk, ráadásul a bajnokság belterjes játék marad, amíg a szakemberek időről időre elmondhatják, s ráadásul el is hiszik nekik, hogy az általuk megkövetelt NB I-es produkció elegendő a nemzetközi szinthez, addig átlépve az országhatárokat – sajnos – szembesülnünk kell majd a bázelihez hasonló képpel: az ellenfél tulajdonképpen unja, amit csinálunk.