Vagányra (is) várva – Vincze András jegyzete

Miközben a válogatott kedvéért Tallinnba is elutazó magyar szurkoló a nemzetisport.hu videoriportjában arról beszélt, hogy Marco Rossi az ő hite és elvárása szerint azért is jó edző, mert nem púderezi túl a mondandóját, hanem kimondja, amit gondol a mutatott produkcióról, aközben a kivonuló játékosok sorában felfedeztem az igazi futballvagány alakját: Konstantin Vassiljevet. A helyzet ugyanis a következő: ahogyan a drukker pontosan tudja, ki az az edző, aki csak meséli a focit, hát ugyanígy ezernyi meccsel a hátunk mögött, „megérzésalapon” látjuk, a játékosok között ki az, akiben zsigerileg megvan a ravaszság. Laza vállak, kicsit görnyedt testtartás, enyhe karikalábak, az ilyen figura már az első labdaérintésnél külsővel beleteszi az érzést a passzba – és hát persze, a pályán lévők közül ki más, mint a már-már matuzsálemnek számító, harmincnégy esztendős figura volt, aki az első adandó alkalommal, szabadrúgásból, szinte a szögletzászlótól kapura tekerte a labdát.

Szóval, ahogyan a magyar válogatott futballból az utóbbi időben a kispad mellől hiányzott a tüzes, temperamentumos, nem „púderező” edző, úgy a pályán mi még minden meccsen keressük az igazi virtusfutballistát. Nézve a nemzeti csapat játékát, talán amiatt lehet bennünk, a meccset nézőkben, az izgulókban hiányérzet, hogy a született egyéniséget megkövetelő játékszervezői posztra nincs ember. S hogy ez ügyben ne sodródjunk vissza túl messzire az időben, Gera Zoltánban még megvolt ez a lazaság, ám amióta ő visszavonult a válogatottságtól, az ösztönös játékosság is kivonult a csapat stílusából: a küzdeni tudás ragyogó előrelépés az Eb utáni, olykor már-már fájdalmasan teszetosza focihoz képest, de a magyar futball erejét mindig a finesz táplálta.

Mert ahhoz, hogy az olyan edző, amilyen Marco Rossi, még sokáig ne púderezzen a meccsek lefújása után, kell valami olyan plusz is, amelyet a játékos már a kivonulás pillanatában magával visz a pályára.

S ez a vagányság.

Nekünk, magyaroknak most, ezen a meccsen az volt a legnagyobb szerencsénk, hogy Szalai Ádám megmutatta, miért volt jó döntés őt választani csapatkapitánynak – a góljaival legalább megmentette a becsületet.