Mint egy meccs – Szöllősi György jegyzete

Az is egy Eb-selejtezősorozat volt, igaz, már a ciklus legvége, a továbbjutási esélyek elpárologtak. Lassan hozzá kellett szoknunk, ha beletörődni nem is volt lehetséges, hogy a közszolgálati tévé nem közvetíti (!) a nemzeti futballválogatott mérkőzéseit, mondván, a jogok túl drágák, és különben sem érdekli az embereket az ilyesmi. Néhány hónappal voltunk a botrányba fulladt utolsó bajnoki forduló után, amikor a Fradi-pályára özönlő szurkolók ütötték, rúgták az edzőket, játékosokat, az MLSZ és a kormány pedig csak egy szomorú közlemény kiadásáig jutott a rendteremtésben. A klubok egy része nem tudott fizetést adni a játékosoknak, megszokott volt, hogy bajnokság közben ment csődbe egy csapat, aki tehette, menekült. 2003. november 19-én a hivatalos adatok szerint 457 néző előtt kaptunk ki az észtektől 1–0-ra az Üllői úton. Kevés szomorúbb, kilátástalanabb, reményvesztettebb napja volt a magyar labdarúgás fordulatos történetének. Futballszurkolóként, Európa közepén esélyünk sem látszott arra, hogy valaha épkézláb stadionunk lesz, a válogatottnak normális körülmények között szurkolhatunk, több tíz-, százezren a helyszínen vagy a televízió előtt, netán egy világversenyen. Pedig a csapatban ott volt Király Gábor, Lipcsei Péter, Lisztes Krisztián, Gera Zoltán, Szabics Imre, vagyis sokra hivatott játékosok sora, a hivatalos Magyarország akkor mégis minden tettével és tétlenségével azt üzente: nekünk erre a játékra, erre a szenvedélyre, erre az élményre nincsen szükségünk. Aki szót emelt a foci ügye, közösségformáló ereje, hagyománya, erényei mellett, azt kinevették, lesajnálták, megbélyegezték. Keserű daccal vettük meg másod- és harmadnap is a csökkenő példányszámú Nemzeti Sportot.

Másfél évtizeddel később, a horvátok és a walesiek legyőzésekor jó előre elfogyott az összes jegy az alig ötéves, pazar Groupama Arénába (talán az idén elkészülő új Puskás Arénába is elfogyott volna), a televíziós nézettség és az oldalletöltés az NSO-n milliós nagyságrendű, ha játszik a nemzeti csapat, aznap az a legnézettebb tv-műsor idehaza, az előző Eb-n, 44 év után ismét ott voltunk, több tízezer szurkoló kísérte el a csapatot Franciaországba. A külföldről hazatérő, netán kettős állampolgár válogatott játékosok nem kénytelen-kelletlen, hanem büszkén érkeznek a telki edzőtáborba a világ minden pontjáról és az olasz létére nagy magyar hazafi szövetségi kapitánnyal együtt különleges élményként osztják meg a szurkolókkal készült mámoros képeiket a közösségi médiában, míg nyerőembereket ad a nemzeti együttesnek a hazai bajnokság is. Már nem a szégyenszemre lepusztult stadion, az ellenszélben bukdácsoló, szinte illegalitásban létező csapat, a huliganizmus, a kilátástalanság egy hazai válogatott meccs üzenete, hanem egyre többször a siker, a büszkeség, a szenvedély, a határokon átnyúló nemzeti összetartozás. A lelátón egyre több a gyerek, a család, és bár a vissza-visszatérő kudarcok rendre előhozzák mindannyiunkból a magyar foci még velünk élő sötétebb énjét, egyre többször mutatjuk egymásnak és a világnak ezt a napfényben fürdő, Himnuszt éneklő szebbik arcunkat. Kedd este az Üllői úton egészen úgy nézett ki minden, mint egy futballmeccs.

Mint egy ország.