„Mindent elértem – még annál is többet” – Tamás Gyula nyolcvanéves

 – Noha egy születésnapon a szépre illik emlékezni, essünk túl a nehezén:  1968-ban a szovjetek ellen játszottunk az Eb negyeddöntőjének  visszavágóján Moszkvában, s három-nullára kikaptunk, ezzel kiestünk,  mert a Népstadionban csak kettő-nullára nyertünk…
 – Jaj, ne is mondja!
 
| Született:   1941. november 12., Diósgyőr Csapatai játékosként: Diósgyőri VTK (1963–1969), Vasas SC (1970–1981) Válogatottság: 11 (1967–1970) Sikerei játékosként: magyar bajnok (1977), MNK-győztes (1973),KK-győztes (1970) Csapatai kapusedzőként: Irak (1981–1983), Vasas (1985, 1993, 2001), Salzburg (1998), Újpest (1999), magyar olimpiai válogatott (2000), magyar válogatott (2001–2003), ZTE (2004–2005), Videoton (2008–2009), FC Felcsút (2008–2010), Vasas, szakosztályvezető (1983–1985) | 
–…és önről azt írta a Népsport: „Mélyen tudása alatt szerepelt”, aztán  jóval később az egyik diósgyőri szurkolói ankéton elmondta, milyen  részletek voltak a háttérben.
 – Igen, mindenki azt mondta, Tamás Gyula rosszul védett, a körülményekre  senki sem volt kíváncsi. Márciusban az egyik bajnokin megrúgták a kezem,  elrepedt a csont. A következő találkozón Veréb György helyettesített,  sőt, másfél hónapig nem állhattam a kapuba. A szovjetek elleni hazai  meccsen Fatér Károly védett, de a visszavágót kihagyta.
 – Miért?
– Sérültet jelentett. A vezetők kértek, vállaljam el, a játékostársak is  bíztak bennem. Mai kifejezéssel élve nem volt meccsrutinom. Másfél hónap  kihagyás után, egyetlen mérkőzés nélkül álltam be, bizonytalan voltam.  Talán a kiesésnél is jobban fájt, hogy én lettem a bűnbak, így aztán  hiába voltam első számú jelölt az olimpiai csapatban, itthon  hagytak.
– Akkor is Sós Károly volt a szövetségi kapitány, amikor hatvankilenc  decemberében Marseille-ben négy-egyre kikaptunk a csehszlovákoktól. Ha  ön véd, nem kapunk ki?
 – Ezt nem lehet kimondani. Mivel az azt megelőző válogatott találkozón én  álltam a kapuban, biztosra vettem, hogy pályára lépek. Aztán azzal az  indokkal, hogy Szentmihályi Antal többet védett villanyfényes  mérkőzéseken, ő került a csapatba.
– Ön is úgy lett kapus, hogy egyszer beállították a kapuba, aztán ki sem engedték?
 – Nem egészen. Ifiként a mezőnyben játszottam, egészen jól ment a  góllövés. Nem akartam kapus lenni. Aztán úgy alakult, hogy Bodola Gyula –  akit egyébként a nevelőedzőmnek tartok – lődözött kapura, én néha  beálltam védeni, s az egykori kiváló nagyváradi csatár azt mondta:  „Magából kapus lesz!”
– Nem zavarta, hogy klubja, a DVTK ingázott az első és másodosztály között?
 – Persze, jobb volt az élvonalban, főleg amikor az együttes a vidék  legjobbja volt, de úgy fogtam fel, tősgyökeres diósgyőriként hajtok a  csapatért. Telt ház volt a meccseinken, a második vonalban is összejött  legalább tízezer néző. A Dorog ellen mutatkoztam be az NB I-ben, olyanok  játszottak előttem, mint Szigeti Oszkár, aki válogatott lett, Werner  Gyula is pályára lépett a B-válogatottban. A később tragikus sorsú  Szucsányi András is ott volt az együttesben, majd Sikora Ferenc szintén,  akivel már gyerekként is együtt futballoztam.
 

– A legenda szerint bátor kapus volt.
 – Nem érdekelt, milyen felületen kell vetődni, betonon, aszfalton is  eldobtam magam. Ezek után a füves pálya már felüdülést jelentett.
 – Hogyan került a Vasashoz?
 – Illovszky Rudolf hívott, illetve… Ez így nem pontos. A piros-kékek  Diósgyőrben vendégeskedtek, Rudi bácsi pedig azt mondta: „Maga a  Vasasban fog védeni”. Nem volt egyszerű, mert nem akartak kiadni, aztán a  két klub megegyezett, Pestről Mathesz Imre került a DVTK-hoz.  Illovszky Rudolfnál lettem B-válogatott.
 – Egy alkalommal Puskás Ferenc is megdicsérte.
 – Igen, külföldön egy meccs után bejött az öltözőbe, kérdezte, ki ez a  gyerek, Illovszky Rudolf pedig mondta neki a nevemet. Rudi bácsinak nem  lehetek elég hálás: engem, a vidéki srácot még diósgyőriként a  válogatottba is betett, a Vasasnál pedig életem legszebb időszakát  tölthettem: bajnoki cím, KK- és MNK-siker.
 – Melyik meccsére a legbüszkébb?
 – Az osztrákokat 1967-ben Bécsben három egyre legyőztük, megfogtam egy tizenegyest.
 A Népsport azt írta: „Bravúros védései visszaadták a mieink önbizalmát, s  kilopták a bátorságot az ellenfélből.” 
– Emlékszik, kik voltak a  csapattársai?
 – Bene Ferenc, Varga Zoltán és Albert Flórián biztosan játszott. Varga  Zolinak szenzációs megmozdulásai voltak, más kérdés, hogy nem volt  könnyű eset. Albert Flórián pedig mindent tudott a labdával. Ha lehet  azt mondani, még Vargánál is sokoldalúbb volt.
 – Edzőként melyik tanítványára a legbüszkébb?
 – Babócsy Andrásra és Sáfár Szabolcsra, utóbbi útját végigkísértem a Vasastól Salzburgig.
 
– Számos együttes után kétezerhattól a magyar borászválogatott, 2010 óta az országgyűlés válogatottjának kapusedzője.
– Magyar Zoltán, a Fradi korábbi ügyvezetője hívott mindkét együtteshez,  élvezem a munkát, a képviselőket, különösen Nádudvari Zoltánt hétfőnként  izzasztom meg.
 – Mit adott önnek a futball?
 – Még a Diósgyőri Bányász játékosa voltam, azt mondtam magamban, ha  egyszer válogatott leszek, mindent elérek. Mindent elértem – még annál  is többet.

Fiatalszabály: nyűg vagy áldás?







