Népsport: Milyen gazdag volt a magyar futball!

Egy évvel voltunk a felszabadulás – így hívták, amíg évtizedekkel később ki nem derültek a szovjet katonák viselt dolgai Magyarországon… – után, aligha az járt válogatott labdarúgóink fejében, hogy az 1849. április 14-én, a Habsburgoktól elszakadást jelentő Függetlenségi nyilatkozat évfordulóján lépnek pályára Bécsben. Az meg még fel sem vetődhetett, hogy 1948 a fordulat éve lesz, azt sem tudhatták, hogy az 1947-es kékcédulás szavazás előtt állnak. Hogy miért ez a néhány történelmi vagy inkább politikai felvetés? Alig több mint két hónappal az osztrák–magyar előtt, 1946. február elsején kikiáltották a második Magyar Köztársaságot, még a forintot sem vezették be, a kommunista fordulat is messze volt…

Messze voltunk még az Aranycsapattól is, de tény, a későbbi legendás tizenegyből Puskás Ferenc már gyökeret eresztett, a főváros legjobbjai között pedig felfedezhetjük Hidegkuti Nándor nevét. Ők egyébként már helyet kaptak 1945 szeptemberében a románok 7:2-es legyőzése során a válogatottban – az utóbbi ekkor mutatkozott be –, Gallowich nem véletlenül jegyzete meg: „Puskás és Hidegkuti. Akiket én bányásztam ki, én emeltem ki! Akiket nem készen kaptam, csak félkészen. Akik, ha sok mindent tudnak is, azt még nem tudják, hogyan kell ezt a mindent felhasználni.” Ám a bécsi mérkőzés előtt a szövetségi kapitányt leginkább Rudas Ferenc orrtörése izgatta, „Jól elintéztek Győrben. Most oda a válogatottság – kommentálta szomorúan a tényt a szenvedő fél.  Annak viszont örült Gallowich, hogy Puskás öt gólt szerzett a Békéscsaba elleni 5:1-es kispesti győzelem során. Mégsem Öcsi lett a mezőny legjobbja, hanem a védő Olajkár Sándor. A Népsport megkérdezett néhány szakmabelit, mit szól a válogatotthoz? Mándi Gyula szerint: „Egy-két poszttól eltekintve a csapat a közvélemény együttese. Biztos győzelmet várok.” Fogl Károly: „Jó a csapat. Csak ne legyen lámpalázuk a fiúknak.” Jávor Pál, az Újpest edzője: „Az újpesti fiúk erőnlétével nem lesz baj. Győzni fogunk.” Az A-válogatott vonaton utazott az osztrák fővárosba, a Népsport azt is megírta, hogy 30 kiló kenyeret, 6 kg kolbászt, 6 kg szalonnát, 6 kg sajtot visz a küldöttség, „talán elég lesz az éhes futballistagyomroknak”. Dr. Ries István igazságügy-miniszter, az MLSZ elnöke is elutazott Bécsbe – négy évvel később koholt vádak alapján letartóztatták, Rákosi Mátyás börtönében halt meg 1950. szeptember 15-én…

Gallowich kijelentette, az osztrák fővárosban nem kísérletezhet, egy kellemetlen felvetésre („Deák nem kerülhetett volna be a válogatottba, ha például nagycsapatban játszana?”) így reagált: „Nálam nem számít az, hogy valaki hol játszik. A Kispest sem nagyobb egyesület, mint a SZAC, mégis ad válogatottat Puskás személyében. Deákot már beékeltem Szusza és Zsengellér közé. Nem ment…” Csupán egy utólagos megjegyzés: 1946. október 6-án – megint egy történelmi dátum… -– Magyarország az Üllői úton Bamba két góljával 2:0-ra győzte le Ausztriát, a belső hármas így állt fel: Szusza, Deák, Zsengellér… Noha a megkérdezettek zöme elégedett volt a válogatással, a Népsport szerkesztőségi cikkben három poszton is megkérdőjelezte Gallowich összeállítását. A szaklap a kapuban a 37 éves Szabó Antal mellett rakta le a voksát, jobbfedezetnek az újpesti Nagymarosi Mihály helyett az MTK-s Kovács Imrét javasolta: „Nemcsak azért, mert kivételes képességű játékos, hanem azért is, mert kivételesen jó formában van.” A cikk Deákot is a csapatba követelte, mondván, Zsengellér balösszekötőt is játszhatna, és Bamba lenne a center, hozzátéve: „Ha valaki technikai fogyatékossággal gyártja a gólokat, ám legyen, istenuccse szívesen veszem.” A nagycsapat 5:1-re legyőzte a B-válogatottat, a mérkőzést megnéző Toldi Géza amiatt sajnálkozott, hogy vidéken még nem indult be igazán a futball. Dicker Mihály, az Újpest szakosztályvezetője pedig az edzőmeccs alapján megjegyezte: „Ha Bécsben is ilyen frissen és ötletesen játszanak a fiúk, akkor nem lehet baj.” A Ferencváros második válogatottsága előtt álló válogatottja, Sipos Vilmos („Vilika”) örült, hogy olyan rutinos újpestieknek adhatja be a labdákat, mint Zsengellér vagy Szusza. Ábel – vagy ahogyan a Népsportban némiképpen tiszteletlenül írták, a Nagyorrú – pedig annak örült, hogy Szusza és Puskás személyében két technikás összekötő között játszik. Nem tagadta: „Nagyon nehéz mérkőzésünk lesz, de győzni fogunk.” Ezt erősítette az NS is: „Ha tudásának csak a felét is nyújtja ez a (csatár)sor, javunkra fordíthatja a mérkőzést.” Azért a szaklap óvatos volt: „A józan észre hallgatva így jósolunk: Ausztria–Magyarország 2:2.” A hazaiak fedezete, Ernst Sabeditsch így fogalmazta meg az osztrák esélyeket: „Minden attól függ, hogyan tudjuk semlegesíteni a magyar szélsőket.” A két főváros Üllői úti találkozójára 3:1-es magyar sikert tippelt a lap. 

A mieink azért zsörtölődtek is, a bécsi fogadtatás miatt, gond volt a szállással, és nem kaptak ebédet. Olyan nagy gond azért nem lehetett, mert elővették a hazait… Bár állítólag az is felvetődött, koplalás címén lemondják a meccset.

A 3:2-es vereség ismeretében lehet, hogy jobb lett volna… A mieink pedig kétszer is vezettek, a félidőben még 2:1-re. Ráadásul a Rudast helyettesítő Bíró a saját kapujába talált be: „Sajnos, szerencsétlenül hozzáértem a labdához és lábamról pattant be az egyenlítő gól.” Szűcs volt a mieink legjobbja: „Ragyogóan játszott az újpesti középhátvéd, és időnként szinte egyedül verte vissza a meg-megújuló osztrák rohamokat.” A szaklap nem tagadta: „Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy az osztrák győzelem – ha szerencsés is –, de megérdemeltnek mondható.”

De vonatkoztassunk el a korabeli kommentároktól, játszunk el a gondolattal, mi lett volna ha? Ugyanis a két magyar csapatban pályára lépett a honi futball krémje. Érdemes megnézni, mi történt néhányukkal! A háború után elvileg azok mehettek külföldre, akiket nem vettek számításba az 1948-as olimpiai együttesben (ahová végül nem is nevezték a magyar futballistákat). Szűcs Sándort, az Újpest középhátvédjét 1951-ben koncepciós perben (tiltott határátlépési kísérlet) kivégezték. Zsengellér Gyula 1947-ben engedéllyel Olaszországba távozhatott, az októberi ÚTE–FTC (5:1) meccs után ment ki, akárcsak a fradista válogatott Mike István, aki a tárgyalt meccseket kihagyta. A jugoszláv-magyar kettős állampolgárságú, wilhelmsburgi születésű Sipos Vilmosnak (FTC) ez volt a második, egyben utolsó válogatottsága, 1946-ban Bolognába igazolt. Az újpesti Szusza Ferencet – aki egyébként sokáig hezitált, hogy menjen vagy se Olaszországba, aztán maradt – Sebes Gusztáv nem vette figyelembe az Aranycsapatban, a Franciaországban született Nyers István az osztrákok ellen volt második alkalommal válogatott, második gólját szerezte, szó szerint nem érezte szabadnak magát – igaz az Újpest nem adta meg az általa kért pénzt, továbbá öltözői lopással vádolta –, 1946-ban Csehszlovákia felé megpattant, később világra szóló karriert futott be az Interben. A B-csapatból a kispesti Olajkár Sándor 1946-ban az Atalanta játékosa lett, a fradista Sárosi Gyurka szintén engedéllyel 1948-ban Olaszországba ment edzőnek. Öccse Sárosi Béla 1946-ban magánéleti okok miatt szabad utat kapott, Bolognába igazolt. Deák Ferenc nem fért be az Aranycsapatba, maradt, Schubert Gyula 1947-től a pozsonyi Slovan játékosa, 1948-ban csehszlovák válogatott, a Torinóig jutott, 1949-ben a csapat repülőszerencsétlenségekor életét vesztette.

Az ekkor 18 éves Kubala László az FTC-ben játszott, maga sem gondolta volna, hogy idővel három ország válogatottjának is felhúzza mezét…