Tragédia a Puskásban – Bodnár Zalán jegyzete

A futball nem színház, tudjuk jól, de a legnagyobb budapesti színpadon, a Puskás Arénában valóságos tragédiát játszottak vasárnap délután. Persze azt is tudom, manapság óvatosan kell bánni ezzel a kifejezéssel, világjárvány után, világégés küszöbén, a szomszédunkban dúló hatalmas háború árnyékában ezt a szót használni egy, a futballpályán elszenvedett vereségért valóban túlzás. Mégis, a szakmánk, a hivatásunk, a hobbink, a legfőbb szenvedélyünk berkeiben, a mi kis világunkban, az életünket kitöltő magyar sport belső világában egyszerűen nem lehet másként megélni, mint tragédiaként, hogy 2–1-es vezetés után Írország a 80. és a 96. percben szerzett góllal fordított, és nyert 3–2-re, ezzel Magyarország helyett mehet a pótselejtezőre, számunkra pedig ismét szertefoszlott egy nagy álom. Egészen biztos, a csaknem hat éve minket szolgáló és számtalan csodának otthont adó Puskás Aréna legszomorúbb napja volt a vasárnapi.

Eszméletlenül fájó kimondani: nem leszünk ott a jövő évi világbajnokságon sem. Negyven keserves év után sem törik meg az átok, továbbra is 1986 a legutóbbi vb-évünk, pedig annyira akartuk, hogy ott legyünk, és hogy új értelmet kapjon futballtörténelmünkben Mexikó, az utolsó eddigi szereplés ugyancsak tragikus helyszíne, amely most is társházigazda lesz. S azt érezhettük joggal, most minden adva van hozzá: kimagasló állami sporttámogatás, hatalmas infrastrukturális fejlődés, remek szövetségi kapitány, világsztár csapatkapitány a pályán, Premier League- vagy Bundesliga-játékosok a keretben.

Leginkább az a fájó, hogy mindezt elsősorban magunknak köszönhetjük. Mert otthagytunk két drága pontot Dublinban. Mert elbambultunk a végén, és aztán megajándékoztuk a meccshajrában egy győztes góllal Portugáliát a Puskásban. Az írek ellen beleléptünk kétszer ugyanabba a folyóba. A 80. perc után nem akartuk elhinni, hogy megint ugyanaz történik, mint Dublinban: megszámlálhatatlanul és kérlelhetetlenül jönnek az ír beadások, magas labdák, és érezzük, látjuk, hogy a játékosok nem képesek ezzel mit kezdeni, az egyetlen, ami megmentheti a meccset, az a hármas sípszó. Ami ismét egy-két perccel később érkezett, mint ami nekünk jó lett volna. 

A cserék sem jól sültek el, az időhúzás sem nekünk dolgozott, és még sorolhatnánk a hibákat, de az elemzés majd a következő napok, hetek, hónapok feladata lesz.

Most még csak nagyon fáj az egész, ócska dramaturgiájú színdarab. S még annyi örömünk sincs, mint az egykori nézőknek, hogy megdobáljuk rohadt paradicsommal a rendezőjét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!