Bodnár László túl a szívzűrön és az érszűkületen is

ÉVTIZEDEKEN ÁT kerülte az orvosi rendelőket Bodnár László, egykori válogatott kapuvédő, de az utóbbi időben rájárt a rúd. Szívpanaszok miatt, majd egy érműtétet követően megismerhette a klinikai kosztot.

„Miután nyugdíjba mentem, kissé ellustultam – idézete fel kálváriáját a sokak által csak „Bociként” ismert egykori kapus. – Eldöntöttem, mozogni kezdek, de nem túl intenzíven. A lépcsőházban, ahol Pécsett lakom, kicsit lépcsőzni akartam. Ám hamar kiderült, nem bírom az emeleteket, ezért jelentkeztem kivizsgálásra, s megállapították, szívritmuszavarral élek. Közölték, elkerülhetetlen a beavatkozás, meg kell állítani elektromos úton a »motort«, majd ismét beindítani.”

Az egykori pécsi kapus bátor játékos volt világéletében, de gyaníthatóan a szívzűrhírtől azért megrémült…

„Cseppet sem! Tudtam, a pécsi klinikán jó kezekbe kerültem. Összesen egy félidőig tartott az altatásos beavatkozás. Igaz, maradnom kellett néhány napig az intézményben, de túlestem rajta.”

Az 1959-es születésű Bodnár László a legnagyobb sikereit a PMSC-vel érte el, bajnoki ezüstérmes, Magyar Kupa-győztes lehetett Garami József irányításával. Az újpesti Dózsával nyert bajnoki címet, mielőtt Újmecsekaljára szerződött az 1970-es évek végén. A mostani, betegséggel kapcsolatos történet is folytatódott.

„Már-már teljesen megnyugodtam, mégis jött az újabb baj. Kétszáz métert sem tudtam sétálni, a jobb vádlim irgalmatlanul fájni kezdett. Kiderült, a combomban az egyik ér részlegesen elzáródott. A jobb belső combomból kivettek egy érdarabot, amivel helyettesítették a másikat. Mindegy, már ebből is kifelé haladok, vagy legalábbis bízom benne. Az unalom ellen sporttal védekezem a lakáson belül, a televíziómon öt sportcsatorna fogható. Szinte éjjel-nappal megy valamelyik, még akkor is, ha oda sem nézek.”

Ha végképp belefáradna a meccsnézésekbe, még mindig emlékezhet saját pályafutására.

„Nem vagyok nosztalgiázós alkat. A nemzeti csapatban egyszer jutott nekem negyvenöt perc, igaz méltó riválisok álltak előttem, elég, ha Disztl Péter nevét említem. Amikor rám került a sor, 1990. június 2-án, Mészöly Kálmántól kaptam meg a lehetőséget, Gáspár Józsefet váltottam a szünetben. Nyertünk Kolumbia ellen három egyre, gólt nem kaptam. Később még a mezemet is felajánlottam jótékony célra. S ha visszarepülhetnék az időben, tizennégy évesen ugyanúgy beállnék Ózd egyik külső városrészében, a bánszállási kapu előtti gólvonalra.”