Szerencse, pech és realitás – Bobory Balázs publicisztikája

ESEMÉNYDÚS KÉT HÉT VOLT mélységekkel, magasságokkal, érzelmekkel, kétségekkel, válaszokkal és végül reménnyel. 

A magyar labdarúgó-válogatott hét pontot szerzett négy meccsen a Nemzetek Ligája B-ligájában, az új lebonyolítási rendszerben, amelyről nyugodtan kijelenthető, ezúttal nem kedvezett a mieinknek, mert rég nem látott pechszéria övezte Marco Rossi csapatának erőltetett menetét. 

Ez nem az a szerencse vagy inkább szerencsétlenség, amiről az olasz származású szövetségi kapitány beszélt, hiszen amikor az ukránok elleni hazai nyitó meccsen Fortunát emlegette, sokkal inkább a mérkőzéseken belüli sorsfordító pillanatokról elmélkedett, most viszont már a teljes sorozat kezdete előtt átkozódhattunk, hogy a válogatott támadójátékának három legfontosabb szereplője közül kettő épp az összetartás kezdete előtt nem sokkal sérült meg, és innentől azt sem túlzás állítani, hogy minden esetlegessé vált. 

Sallai Roland és Varga Barnabás az elmúlt esztendőkben kirobbanthatatlan kulcsszereplője volt a magyar csapatnak, egészségügyi problémáik miatt az őket is mozgató, kiszolgáló agy, Szobosz­lai Dominik új játszótársakat kapott, ezzel pedig rengeteg automatizmus veszett el a mieink játékából. Marco Rossi homlokán meg mélyültek a barázdák, mert úgy kellett villámgyorsan csapatot építenie, hogy igazából nem volt erre eredeti szándék, és a kezdet olyan is volt, mint a hajnali erős köd, amikor nem nagyon látni semmit, bele is ütközünk akadályokba, de ahogy jön fel a nap, úgy tisztul minden, és a világosban egyre gyorsabban lehet haladni. 

Lehet, hogy megköveznek a következő mondatomért, de a magyar futball jelenlegi állapota alapján, az összes körülményt – eltiltásokat, sérüléseket is figyelembe véve – válogatottunk kihozta a maximumot ebből a négy mérkőzésből. Teljesen nyilvánvaló, hogy nincs olyan erős vagy inkább mély állomány, amely gond nélkül elviseli két-három, a legfontosabbak közé tartozó játékosa hiányát, a szakmai stábnak a szokásosnál alaposabban is meg kell vizsgálnia a lehetőségeket, az esetleges taktikai húzásokat, felállásokat, amelyekkel „szárnyaszegetten” is eredményesnek lehet lenni, a játékosoknak pedig a legtöbbnél is többet kell mutatniuk mentális erőben, akarati tényezőkben, mert muszáj ellensúlyozni a kvalitásbeli hiányosságokat. 

Lássuk be, ezekből is van bőven, ha az európai középmezőny elejére képzeljük magunkat, és olyan csapatot szeretnénk látni, amely a Nemzetek Ligája elitjébe szeretne visszakerülni. 

A magyar válogatott a négymeccses sorozat utolsó találkozóján már öt olyan játékosát volt kénytelen nélkülözni, aki néhány hónappal ezelőtt ideális helyzetben kezdő lehetett volna: Sallai Rolandot, Varga Barnabást, Kerkez Milost, Bolla Bendegúzt és Dárdai Mártont. Rajtuk kívül kiszállt az egyre több szerepet kapó Redzic Damir is, Marco Rossi pedig időközben olyan játékosokat bízott meg fontos feladatokkal, akiket utólag hívott be a keretbe. Ez a szakasz még a 62 éves, sokat látott és eredményes edzőnek is jelentős tanulási folyamat lehetett, hiszen rendkívül kényelmetlen helyzet az, amikor ezen a szinten még keveset bizonyító futballistákat kell úgy felkészíteni – főleg az első meccs veresége után –, hogy a növekvő szurkolói és médianyomás mellett eredményesek legyenek, legyen annyi önbizalmuk, hogy kihozzák magukból a maximumot, és még ez sem biztos, hogy elég a pontok begyűjtéséhez.

A feladatot Marco Rossi és az együttes tökéletesen megoldotta. Az ukránoktól elszenvedett vereség után számtalan felvetés született, hogy elfáradt a kapcsolat az öltöző és a szövetségi kapitány között, aztán erre rácáfoltak a pályán látottak, hiszen mindennel lehet vádolni labdarúgóinkat, de azzal nem, hogy ne küzdöttek volna foggal-körömmel minden egyes helyzetben, és ha egy közösség és edzője között eltűnik a bizalmi viszony, nem így néz ki egy futballcsapat – ez egészen biztos. 

Az alázat és akarat azt is elhozta, hogy hiába tűntek el korábban emlegetett automatizmusok, ahogy telt az idő és minél többet játszottak együtt futballistáink, úgy láttunk már több minőségi akciót, tökéletesen működő le- és visszatámadást, és elkezdett összeérni a csapat. Persze, sokan hiányolták az állandóságot, a kiegyensúlyozottságot akár egy-egy mérkőzésen belül is, de amikor a magyar kapitány többségében még mindig olyan labdarúgókból válogat, akik jelenleg is a magyar NB I-ben méretnek meg hétről hétre, vagy csak a nyáron igazoltak külföldre, óriási balgaság azt várni, hogy majd üzembiztosan lefocizunk olyan együtteseket, amelyekben, mondjuk, tíz topligában edződő játékos szerepel (lásd grúzok). Tökéletesen replikázott Schäfer András: aki ilyet remél, nézze a spanyolokat – bár hozzájuk a szép futball szeretete mellett más érzelmi kötődésünk aligha van…

Nem, egyáltalán nem szabad elveszteni a realitásérzékünket, akkor sem, ha nyerünk két meccset egymást után, de temetést sem kell rendezni abban az esetben, amikor a mérkőzés döntő pillanataiból jobban kijövő ellenfél elviszi a Puskásból a három pontot. Kövezzenek meg, de én azt sem élném meg tragédiaként, ha nem jutna vissza ez a csapat az A-ligába, mert ezen a szinten is bőven van fejlődési lehetőség, olyan szempontból meg főleg, hogy más típusú játékot is tudunk gyakorolni, mint mondjuk a topcsapatok ellen, amikor a betonbiztos védekezésből akartunk építkezni, és szerencsére volt olyan időszak, amikor ezt eredményesen is tettük. Tovább megyek: ez a négy meccs, ez a három ellenfél kiválóan alkalmas volt arra is, hogy Tóth Milán, Jurek Gábor, Tóth Rajmund vagy éppen Csinger Márk megérezze, átérezze, mit követel meg ez a szint, mennyiben más ez, mint a magyar élvonal, és min kell dolgozni, miben kell előrelépni, hogy állandóan megfeleljenek a válogatottban is a követelményeknek. 

Erre pontosan azért lenne szükség, mert a magyar futball még mindig kevés igazán minőségi játékost termel ki, úgy van szükség néha generációváltásra, hogy közben nem csorbul az állandóság, nem esik vissza a színvonal, egy-egy labdarúgó nagyobb döccenő nélkül veszi át a régi helyét. 

Ha egy sprinterhez hasonlítanám a magyar válogatottat, azt mondanám, úgy tudta le a csapat a 200 métert, ahogy annak idején a legendás amerikai atléta, Carl Lewis tudta: lassabban kezdett a többieknél, folyamatosan erősített, és a végén lett a leggyorsabb. A mieinknek azonban még nem ért véget a verseny, mert jön a legfontosabb rész, a királykategória, a hasonlattal élve a 100 méter, ahol teljes sebességgel, egy levegővel kell végigmenni, és lehetőleg elsőként áthaladni a célvonalon. 

Reményeink szerint erre még nagyobb esély lesz akkor, ha Sallai, Varga és a többi sérült visszatér, és teljes vértezetben még reálisabb képet lehet kapni a sorozat legfontosabb mérkőzésein, hogy hol tart ez a magyar válogatott, érdemes-e arra, hogy újra a legjobbak ligájába emelkedjen, vagy éppen ez a szintje, és itt kell folyamatosan arra törekednie, hogy fejlődjön, araszoljon. 

Aki azt mondja, nincs tét, úgysem veszi ezt senki komolyan, annak jelezném, óriási jelentősége van, hányadik helyet érjük el a kvartettünkben, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a következő Európa-bajnoki selejtezőcsoportok sorsolásakor melyik kalapból húzzák ki a nevünket. Mert azt már megszokta lassan a közvélemény, hogy az Eb-n ott a helyünk, de az új rendszerben épp ezért egyáltalán nem mindegy, hogy a Nemzetek Ligájában miképpen szerepelünk. Szóval most is kell szerencse az utolsó két meccs előtt, és nemcsak a pályán, hanem hogy a lehető legjobb csapatunkkal vehessük fel a harcot a grúzok és az északírek ellen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!