Kapitány a Trabantban – Bodnár Tibor publicisztikája
Már ha csak ránézünk a hazánkban játszott első Magyarország–Ukrajna futballmeccs dátumára, abból is megállapíthatjuk, hogy azok – mármint az 1990-es évek – más idők volt. Akkor, 1992-ben még lehetett „csak úgy”, augusztus 26-án válogatott mérkőzést rendezni, mert úgy egyezett meg a két ország szövetsége. Jó húsz éve már, hogy blokkosítják a nemzeti csapatok fellépéseit, az év elejétől haladva van ugye egy márciusi, egy júniusi, egy szeptemberi, egy októberi (utóbbi kettőt most az elhúzódó nyári világbajnokság miatt összevonták) és egy novemberi időszak, divatosabban mondva „ablak”. Arról nem beszélve, hogy barátságos meccseket legfeljebb csak kétévente, a nyári főesemény előtt játszanak azóta, hogy már a Nemzetek Ligáját is megrendezik a világversenyek között. Azaz folyamatosan, hiszen vagy Európa-bajnokság és világbajnokság, vagy pedig vb és Eb között vagyunk éppen, ugyebár.
Emlékezhetünk, korábban a világbajnoki és Európa-bajnoki selejtező csoportbeosztását követően micsoda sportdiplomáciai bravúrokat kellett bemutatni, hogy az egyes országok a saját „filozófiájuk mentén” tudjanak érvényt szerezni az általuk megálmodott menetrendnek. Mi, magyarok szerettünk gyengébb riválissal kezdeni, júniusban pedig lehetőleg nem pályára lépni, mert akkor a mieink már „fejben” szabadságon voltak, és különben is, mindenki a saját pecsenyéjét sütögetve nyomozta az új klubját a zsírosabb szerződés reményében. Talán nem véletlen, hogy az akkoriban nagy szégyennek számító Izland elleni két vereség (1992. június 3., hazai pályán 1–2 és 1993. június 16., idegenben 0–2) is az adott esztendő hatodik hónapjából datálódik.
Az elsőnél már Jenei Imre volt a szövetségi kapitány, éppúgy, mint azon a bizonyos augusztus 26-i magyar–ukránon, amely az 1992. április 29-i, a két ország első, mai szemmel nézve szintén „versenynaptáron kívüli” időpontban játszott hivatalos mérkőzése, a 3–1-es magyar győzelemmel végződő ungvári találkozó „visszavágója” volt. A nyíregyházi fellépés előtt nem vitte, nem vihette túlzásba a felkészülést a magyar keret, hiszen a szerdai meccsnapot megelőző és azt követő szombaton is rendeztek fordulót az NB I-ben, no meg azokban az országokban is, ahonnan beválogatták légiósainkat.
Az élvonalban újonc nyíregyházi csapat, az NYVSC az 1992–1993-as bajnokság második fordulójában, 1992. augusztus 22-én Pécsen lépett pályára. Kollégám, vagyis inkább még mentorom, az akkor alig háromhetes apuka, Mán László a csapattal tartott Baranyába, és azzal a meggyőződéssel tért haza, hogy az 1–0-s hazai sikerrel véget ért bajnokin az élvonalban akkor debütáló, későbbi FIFA-játékvezető Tóth Vencel Drobni Miki teljesen szabályos fejes gólját nem adta meg, és erről neki fotója is van (merthogy Laci, ha tehette, rendre a pálya mellől, fényképezőgéppel a nyakában dolgozott idegenben), ami a hétfői Kelet-Magyarországban megjelent tudósítást is illusztrálta. Akkor még nem sejtettük, hogy mekkora kincs is lehetett volna az a gól, hiszen a Szpari a teljes bajnoki év tizenöt idegenbeli fellépésén összesen két (!) gólt szerzett. Csoda, hogy csak átszállójegyet váltott a csapat, és kiesett az NB I-ből...?!
Mán Laci másnap, vagyis vasárnap már a válogatott Nyíregyházán tartott edzését figyelte testközelből, és arról is beszámolt a másnapi „Keletben”, hogy a tréninget követően homokszínű Trabantján (jól emlékszem a forgalmi rendszámára: AVS–721) fuvarozta Jenei Imrét a válogatottnak azokban a napokban otthont adó Ózon Hotelbe, amely a sóstói erdő közepén terült el, ennélfogva nem meglepő, hogy kedvelt bázisa volt korábban Kádár Jánosnak is, ha éppen a pártvezérnek vadászni támadt kedve a környéken. A szövetségi kapitánynak azért volt sietős, mert még vacsora előtt meg akarta nézni a tévében a forduló gólösszefoglalóját, amit tehát kollégámmal, alkalmi sofőrjével együtt tekintett meg, és a Steauával 1986-ban BEK-győztes, tavaly 88 éves korában elhunyt szaktekintély is elismerte a látottak alapján, hogy bizony Drobni gólját meg kellett volna adni...
Mindezt csak az elején is említettek miatt írtam le, hogy azok bizony „más idők” voltak. A válogatott edzését nem biztosították rendezők, szabadon bemehettek az újságírók és a fotósok, sőt, még a szurkolók is. Az ukránok ellen készülő keret valamennyi tagja felkapta a fejét gyakorlás közben, amint a stadion lelátóján egy ferencvárosi szurkoló a „Happy, happy, Frank City!” nótával, nem akármilyen hangerővel kedveskedett a fradista és exfradista játékosoknak, Balogh Tamásnak, Simon Tibornak, Telek Andrásnak, Limperger Zsoltnak, Lipcsei Péternek és Fischer Pálnak.
A szeptember végi magyar–ukrán meccs előtt, a himnuszok alatt eszembe jutott, vajon hányan lehetünk a meccset a helyszínen figyelő hivatalosan 56 799 szurkoló (apropó, tudja valaki, hogy a hivatalosan 67 ezres, ezúttal a vendégszektorral együtt csurig telt stadionban hol volt az a majd’ 11 ezer üres hely, amiből gyakorlatilag egy sem látszott...?) közül hányadmagammal lehettem ott a 34 évvel ezelőtti nyíregyházi mérkőzésen is...? Berzi Sándor, az MLSZ akkori főtitkára biztosan, őt láttam most a kezdés előtt, Nyíregyházán pedig anno ő köszöntötte a 25. válogatott mérkőzése apropóján a középhátvéd Disztl Lászlót.
És ha már himnuszok... Az is megvan arról a barátságos meccsről, hogy az ukrán nemzeti dal vagy öt percen keresztül szólt a hangszórókból. Amikor már azt hittük, hogy lecsengőben vannak a dallamok, mindig új erőre kapott a zene, és gyakorlatilag elölről kezdődött. A „más időkről” annyit, hogy manapság már időkorlátok közé szorítják a himnuszokat, így az ukrán is „letisztult”, de a magyart is fel kellett gyorsítani valamelyest, s olimpiai bajnokaink tiszteletére is azt a – továbbra is kétségkívül gyönyörű – változatot játsszák már le London óta.
A további hasonlóságokról szólva: 1992-ben is 1–0-ra vezettek az ukránok a szünetben, csak éppen 34 éve Kovács Kálmán a 82., Nagy Tibor pedig a 90. percben betalált, és végül nyertünk. Most elmaradt a huszáros hajrá, így először szenvedtünk vereséget az ésszakkeleti szomszédtól.
Maradva a „más időknél”: egyre kevesebb a válogatott vidéki mérkőzése, manapság Debrecen, a Nagyerdei Stadion jöhet szóba, ha épp foglalt a Puskás Aréna valamilyen koncert miatt a nyárelőn. Korábban, az én életemben és emlékeim szerint szerepelt a nemzeti csapatunk Szolnokon, Zalaegerszegen, Pécsen, Szombathelyen, Székesfehérváron és leg- gyakrabban persze Győrben, valamint Debrecenben is. Szülővárosom, Nyíregyháza háromszor lehetett házigazda, és mindegyik meccs emlékezetes a maga nemében. Az ukránok elleniről már szóltam, az 1979. szeptember 12-i, tehát mai kor szerint is „válogatottprogram-kompatibilis” időpontban rendezett magyar–csehszlovák barátságoson élőben láthatta a közönség az 1976-os Európa-bajnokság hősét, a különös tizenegyesével stílust teremtő, a 2–1-es magyar sikerrel végződő összecsapáson a végeredményt szabadrúgásból beállító Antonín Panenkát, továbbá azon a mérkőzésen búcsúzott a válogatottságtól a 76. fellépésén Lakat Károly szövetségi kapitánytól a 12. percig lehetőséget kapó Bene Ferenc. Különös, de az olimpiai bajnok csatár vezetőedzőként éppen ugyanott, a nyíregyházi stadionban mutatkozott be az Újpest kispadján, épp az 1992-es magyar–ukrán előtt tizenegy nappal, az 1–1-re végződő első fordulós bajnokin. Az 1979-es magyar–csehszlovák meccs a jegyhamisítási botrányról is nevezetes volt, a története során először az élvonal felé menetelő NYVSSC-nek is csaknem keresztbe tett a balhé, hiszen a klubvezetőket sorra csukták le, a sikeredző, Temesvári Miklós meg csak nézett, hogy mi történik az akkoriban csak „Enyves SC-nek” csúfolt klubban.
A harmadik, legutóbbi nyíregyházi válogatott meccsen, 1998. május 27-én Litvánia ellen – Bicskei Bertalan szövetségi kapitány irányításával – nyertünk 1–0-ra. A gólt Hrutka János szerezte – akkor azt hittük, hogy megismételhetetlenül pompásan kivitelezett szabadrúgásból, de a ferencvárosi védő maga másolta azt le alig fél év múlva a románok elleni Eb-selejtezőn (1–1), 1999. április 28-án pedig az angolok ellen (1–1).
Hiába „csilivili” a jelenlegi nyíregyházi stadion, nyolcezres befogadóképessége kontra a válogatott népszerűsége miatt aligha elképzelhető, hogy a közeljövőben a nemzeti csapat mérkőzésének adhatna otthont. Ha mégis, akkor a hetvenévesen is remek egészségi állapotnak örvendő, a Szpari meccseit nyugdíjasként is – honnan máshonnan… – a fotósállásokból követő Mán Laci nevében is megígérhetem, hogy az egyik edzés előtt autóval megyünk a kapitányért. És nem Trabanttal…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
