Márványba vésett tragédia

Futballidő volt, ideális, játékra ingerlő. Valamilyen technikai hiba történhetett ott fent, hiszen hófúvás helyett cirógató tavaszi szél terelte a fakó faleveleket. Ilyen őszt sem látott a világ. A férfiak is átmeneti kabátban álltak, és hol felnéztek, figyelve a vágtató felhőket, hol meg le, a mozdulatlanságot, az örökkévalóságot jelentő sír felé. Még azt is mondhatnánk, ünnepi volt a pillanat, a sok elegáns úrral és hölggyel, kezükben virággal, a mámorító napsütésben.
Csakhogy ez a pillanat az elmúlásé, az emlékezésé volt.
Futballista emlékére sírkövet avatni futballidőben embert próbáló feladat. László atya is megrendültnek látszott néhány pillanatig, ahogyan figyelte a márványtáblát, rajta a hatalmas sassal, a labdával, a kereszttel és a felirattal: Simon Tibor 1965–2002. Kőbe vésett tragédia. László atya erőt vett magán, és beszélni kezdett. Mély, férfias baritonja betöltötte a Farkasréti temetőt, és még azok is megálltak egy pillanatra hallgatni az Úr üzenetét, akiknek fogalmuk sem volt, mi zajlik itt, hogy egy szörnyű véget ért fiatalembert búcsúztatnak.
Nem is jó szó ez.
Simon Tibort soha nem búcsúztatják, engedik el a barátai – hogyisne! Hiszen például ifjabb Albert Flórián, Telek András, Keller József, a jelenlegi Ferencváros néhány tagja vagy éppen Bodnár József, a Fradi korábbi masszőre és a jó barát, Kutasi Róbert sem azért jött ide, hogy búcsúzkodjon. Velük, bennük mindig ott lesz Simi, teljen el fél év vagy akár öt esztendő a brutális bűncselekmény óta. Sokan voltak, több százan, akik megálltak egy pillanatra a nagy rohanás közepette Simon Tibor sírkövének avatása miatt. Sokan voltak, akik énekelték a Himnuszt László atya vezetésével, és arra gondoltak, futballidő van, ideális, játékra ingerlő, és a Simi hányszor, de hányszor hallgatta ezt a gyönyörűséges dallamot címeres mezben…