Zöldségbolt vagy külföld?

– Kissé eltűnt mostanában.
– Külföldön voltam – válaszolta Koleszár Gábor, a 1999-es budapesti junior kötöttfogású Európa-bajnokság 69 kilós aranyérmese, aki nem mellékesen kétszeres felnőtt magyar bajnoknak is mondhatja magát.
– Merre, ha szabad kérdeznem?
– Amerikából jöttem.
– Mestersége címere?
– Még mindig birkózónak vallom magam.
– Annak ellenére, hogy a szőnyegek környékén lassan másfél éve nem lehet önnel találkozni?
– Kint edzettem, sőt egyszer egy versenyre is elmentem, igaz, a meccsekig nem jutottam el.
– Nem volt engedélye?
– Ellenfelem. Amikor megtudták, hogy én is indulok, mindenki visszalépett.
– Akkor mégiscsak jól mondtam, hogy az utolsó versenye a lassan másfél évvel ezelőtti csapatbajnokság.
– És egy darabig még az utolsó is… A novemberi csébén a kaposváriak szerették volna, ha beszállok hozzájuk, de nemet mondtam. Erre eltiltottak az edzésektől.
– Valahol érthető…
– Szerintem pedig vérlázító. Elég sokat tettem a város birkózásáért, nem ezt érdemelném.
– Mégis, mire számított? Nem először hagyta cserben őket.
– Ez azért nem ilyen egyszerű. Annak idején, amikor hoztam az eredményeket, rengeteget ígérgettek, aztán semmit sem kaptam.
– Csak egy lakást…
– Azt sem! Kiutaltak volna egy panelt, amiért egymilliót kellett volna fizetnem, és öt évig használhattam volna, aztán ha úgy gondolom, megvehettem volna.
– Már ne is haragudjon, de ez sem kevés. Végül is nem olimpiát, vagy felnőttvilágversenyt nyert. Nem sok korosztályos kontinensbajnoknak utalnak ki lakást.
– De Kaposváron korábban senki sem ért el hasonlót!
– Azért voltak a városnak egyéb kiváló sportolói is.
– Egyébként nem csak ez volt a probléma, a junior Eb-arany után elküldték az edzőmet is, az újakkal viszont nem tudtam együttdolgozni.
– Egy magyar bajnokságot így is összehoztak…
– Szinte nem is volt ellenfelem, csak Füredy Leventével kellett komolyat meccselnem, és őt is csak bírói döntés után győztem le. A következő évben viszont végigvertem a teljes válogatott keretet, Hirbiket, Horváth Andrást és Füredyt.
– Ekkor már kecskemétiként.
– És a régi tréneremmel, Fórián Lajossal.
– Nem akarom megbántani, de az átigazolása is olyan igazán koleszárosra sikeredett.
– Az edzőim bepanaszoltak a kaposvári klubtulajdonosnál, hogy hónapokig nem edzettem rendesen.
– Pedig csak?
– Pedig csak elmentem szilveszterezni.
– Egy napból lettek a hónapok?
– Egy hétből…
– Egy hétig senki sem tudta, merre jár!?
– Szilveszter volt.
– Így azért tényleg más… Viszont Kecskeméten sem váltotta meg a világot.
– Utólag már belátom, nagy butaság volt hozzájuk szerződni, hiszen a súlyomban ott volt Horváth András.
– Aki őskecskeméti…
– És hiába vertem meg, mégis őt favorizálták, ő lett válogatott kerettag.
– Ez utóbbit önnek is felajánlották, sőt már korábban, még Kaposvárról is többször meghívták a keretbe.
– Nem nekem való az edzőtábor. Én teljesen más munkához szoktam.
– Valamit valamiért. Ha azt szeretné, hogy eljusson egy világversenyre, be kell állnia a sorba.
– Higgye el, megpróbáltam. De rengeteg, számomra fölösleges munkát kellett elvégeznem, amire szükségem lett volna, azt viszont nem tudtam megcsinálni. Jobb volt nekem a klubomban.
– Azért valószínűleg nem hiába találták ki a keretedzéseket. Az ország legjobb birkózói együtt készülnek, megfelelő tudású edzőpartnerek…
– Amikor megnyertem a második magyar bajnokságomat, négy hetet készültem egyénileg. Nem tehetek róla, talán genetikailag vagyok ilyen, de nekem más jellegű munka kell.
– Most viszont semmilyet sem végezhet. Mivel vezeti le a fölösleges energiáit?
– A milyet? Minden energiám rámegy a zöldségboltomra. Hetente kétszer éjjel Szegedre vagy Budapestre kell utaznom áruért, napközben vezetem az üzletet.
– Így viszont nehéz lesz megvalósítani a nagy álmot: eljutni az athéni olimpiára. Sőt, jelenleg meglehetősen utópisztikus gondolatnak tűnik.
– Egyelőre nem adom fel!
– De nem edz, nem indulhat versenyen, nincs klubja! És idehaza sok lehetősége sincsen.
– Nem is magyar színekben gondolkodom.
– Nocsak, vissza Amerikába?
– A New York-i merénylet óta szinte lehetetlen munkavállalási engedélyt szerezni. Nekem is lejárt tavaly, ezért is jöttem haza. Úgyhogy maradok a kontinensen.
– Közelebbről?
– Nem akarom elkiabálni, január végéig kiderül, sikerül-e. Ha viszont most elmondanám, valaki még keresztbe tenne.
– Nem paranoiás egy kicsit?
– Tudom, mit beszélek, jó néhány ajánlatomat megfúrták már. Mehettem volna a horvátokhoz vagy a németekhez, de itthonról "rásegítettek”.
– És, ha véletlenül ez a lehetőség is kútba esik?
– Akkor tényleg nem tudom, mi lesz velem.
– Befejezi?
– Tud jobbat? Zöldségesként az olimpiára? Reménytelen…