Végre otthonra talált

Robbie Keane eddigi pályafutása akár figyelmeztetésként is szolgálhat a hozzá hasonló, hirtelen felfutó tehetségek számára. No, nem mintha panaszkodnia kellene amiatt, hogy 23 éves fejjel egy erős angol középcsapatban rúgja a labdát (és a gólokat), de az elmúlt évei alakulhattak volna sokkal jobban is. Odáig rendben volt, hogy az alsóbb osztályokban vitézkedő Wolverhampton Wanderersből, kiemelkedő játékának köszönhetően, még tinédzserként az akkor elitligás Coventryhez igazolt. Egy év múlva azonban alighanem hibát követett el, amikor az élénken érdeklődő nagyobb szigetországi klubok helyett az olasz Internazionale ajánlatát fogadta el.
Sajnos, nem mindenki Ronaldo, hogy húszévesen képes legyen megragadni a világ egyik legnagyobb egyesületében, egy idegen ország ismeretlen futballkultúrájában. Az idő tájt még roppant tapasztalatlan hősünknek nem is sikerült e bravúr, csak néhány meccsen jutott szóhoz, összesen kétszer volt eredményes. Az sem segített neki, hogy az Internek akkoriban borzasztó rosszul ment a bajnokságban, ráadásul a svéd Helsingborg ellen a Bajnokok Ligája selejtezőjéből is búcsúzni kényszerült. Ugyanez lett a sorsa Keane-nek is, ő Milánónak intett istenhozzádot, és a nyomban csapatostul jelentkező kérők – West Ham, Chelsea, Leeds – közül az utóbbi mellett döntött. (A féléves lombardiai kaland egyetlen pozitív hozadéka talán az volt, hogy olyan kiváló futballistákkal edzett együtt, mint mondjuk Clarence Seedorf. Egyébként a meccshiány biztosan nem tett jót neki.)
A Leeds már jobb választás volt, az idény hátralévő részében Keane tizenegy alkalommal volt kezdő, és nyolc gólig jutott. A rákövetkező, 2001–02-es szezonban viszont hiába változtatta a kölcsönszerződését állandóra a yorkshire-i alakulatnál, névrokona, Robbie Fowler leigazolásával megrendült a helyzete az együttesben. A liverpooliaktól érkezett támadó mellett olyan vetélytársakkal kellett megküzdenie, mint Mark Viduka és Alan Smith. Mindössze három bajnoki és hat kupagólt termelt az idényben (bár a Leicester Citynek a Ligakupában berámolt mesterhármas jó ideig emlékezetes maradt).
Szerencséjére hazája, Írország válogatottjának szövetségi kapitányai sohasem gázoltak térdig a gólérzékeny csatárokban, így Mick McCarthy sem tehette meg, hogy ne vigye el az ázsiai világbajnokságra. A mester a legkevésbé sem bánta meg, hogy Robbie-t bevetette, hiszen egyértelműen a "zöldek” legjobbja volt a tornán: az utolsó percben egyenlített Németország ellen (azaz a vb-n Ronaldo mellett ő tudott még beköszönni Oliver Kahnnak!), rúgott egyet a szaúdiaknak, a spanyolok elleni nyolcaddöntőben pedig a rendes játékidőben és a szétlövésben is belőtt egy-egy tizenegyest. Nem rajta múlt, hogy az írek nem jutottak tovább.
Egy ilyen vb-szereplés után bármely egylet megbecsüli a játékosát – gondolnánk, holott mégsem. A gazdaságilag összeomlófélben lévő Leedsnek sürgősen pénzre volt szüksége tavaly augusztusban, s végül hétmillió fontért (ez alig több, mint a fele az Inter által két évvel korábban fizetett összegnek) elkótyavetyélte csillagát.
A Tottenham Hotspur szurkolóinak legnagyobb örömére.