Az ő hétvégéje volt: Brian McBride

Bőven van miről mesélni. Ki gondolná például, hogy a hét végi mérkőzés háromszáz dollárral könnyítette meg McBride pénztárcáját? Mint sejthető, nem arról van szó, hogy fordított premizálást kényszerített volna rá a kétségkívül (de csak nemzetiségét tekintve) skót vezetőedző, David Moyes. Ezzel szemben a helyzet az, hogy hősünk önként vállalta: minden gólja, gólpassza és győztes meccse után száz dollárt utal át egy cukorbetegekkel foglalkozó alapítvány számlájára. Elhatározása nem újkeletű, eddig nagyjából nyolcezernél jár, amely adat alkalmasint egyszerre dicséri tehetségét és nagylelkűségét. Mint elárulta, nagyapja az említett kórnak esett áldozatul, s azóta érzi szívügyének a kérdéses alapítvány támogatását.
A liverpooli kékeket három hónapon át támogathatja góljaival, azt követően a tervek szerint visszatér az Egyesült Államokba, a Columbus Crew kötelékébe (bár, ha így folytatja, nehezen eresztik majd). Tengerentúli egyesületével éppen tavaly ősszel nyerte meg első trófeáját: az országos kupasorozatban végzett az első helyen a Columbus. A megszállott statisztikusnak számító amerikaiak kiszámolták, hogy nemcsak a klub örökös házi góllövőlistáját vezeti 45 találattal, de a gólpasszranglistán (37) is előkelő – második – helyen áll, a ligában pedig a legjobbak között találjuk a mérkőzést eldöntő gólok (13) és asszisztok (10) kategóriájában. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az MLS All-Star-találkozók kanadai táblázatát 17 ponttal vezeti – nos, akkor jogos igényként vetődik fel, hogy hagyjuk végre a számokat, és lássuk, kivel van dolgunk.
Általában úgy emlegetik McBride-ot az amerikai futballberkekben, mint a válogatott legjobban fejelő támadóját, ami azért érdekes, mert nem kiugróan nagy termetű. Persze, a magasságra nem mindig van szükség, hogy mást ne mondjunk, a nyári vb-n gyönyörű, előrevetődő mozdulattal bólintotta be a portugáloknak a második amerikai gólt, emígyen jókora részt vállalva a világra szóló diadalból. Azon az összecsapáson volt másodszor eredményes világbajnokságon, korábban az irániak hálóját zizzentette meg, még 1998-ban (mi több, Franciaországban a nemzeti tizenegy több gólt nem is szerzett).
McBride harmincegyéves korára kapott igazi lehetőséget az európai karrierre, hiszen noha már futballozott az öreg kontinensen, első osztályú gárdának még sohasem volt tagja. Az akkoriban a Bundesliga II-ben vitézkedő Wolfsburgból vagy később az angol Division I-ben robotoló Preston North End együtteséből igazán nem lett volna könnyű a kiugrás. Az Everton vezetői is valószínűleg a válogatottbéli teljesítményére figyeltek föl, elvégre annak címeres mezében csak Eric Wynalda, Joe-Max Moore és Bruce Murray volt nála eredményesebb. S ki tudja, hol tartana, ha nem kínoznák folyton a sérülések? A kölyökképű gólzsák ugyanis fejelőtudománya mellett arról híres még, hogy az utóbbi években rengeteg időt töltött a térd- és bokaspecialisták várószobáiban.
Remélhetőleg az Everton orvosi stábjának tagjaival már nem fog közelebbi ismeretséget kötni.