Beugróként a világbajnokságra

– Tizenöt-tizenhat évesen még ment minden, mint a karikacsapás. Egyáltalán nem volt gondom az edzésekkel, szinte mindent megcsináltam, hihetetlenül laza voltam, és semmim sem fájt – magyarázta Kiss Katalin. – Akkor az idősebbek mondogatták, hogy beszélgessünk majd erről három-négy év múlva, és tessék, elérkezett az az idő, amikor valóban gyötrelmesek az edzések. A tréningek után úgy fáj mindenem, hogy olykor nehezemre esik megmozdulni is.
– Ez nem azért van, mert a világbajnokság miatt extraedzéseket végeznek?
– Természetesen ez is benne van. Napi nyolc órákat tréningezünk, most is csak szusszanásnyi időnk van és megyünk vissza a terembe. De nem ez az oka, hanem az, hogy ennyi kihagyás után engem már testileg és lelkileg is megviselnek ezek az edzések. Ismét változtatnom kellett a szemléletemen, hiszen amikor leálltam, a sport helyett számos más dolog töltötte ki az életemet.
– Gondolom, nem bánja, hogy most szenvednie kell.
– Nem. Sőt! Életem legfontosabb versenye áll előttem, nem sok sportolónak adatik meg, hogy hazai világversenyen szerepeljen. Az együttes kéziszercsapat tagjaként már 1999-ben indultam a budapesti Európa-bajnokságon, de valahogy ez a világbajnokság közelebb áll a szívemhez. Talán azért is, mert érettebb fejjel futok neki ennek a versenynek.

– Milyen eredményt vár magától?
– Tudom, hogy az olimpiai részvétel elérhetetlen cél a számomra, éppen ezért csak azt szeretném, ha mindhárom gyakorlatomat tökéletesen megcsinálnám. Engem ez motivál, no és az, hogy megmutassam: huszonegy évesen is lehet keresnivalója egy versenyzőnek ebben a sportágban.