Visszajátszás: 1984, amerikai kiadás

Minden állat egyenlő, de néhány állat egyenlőbb a többinél.Ha a jó George Orwell sejtette volna, hogy Állatfarm című művének ezen parádés megállapítását egyszer nem a kommunizmusban feredőző Szovjetunióval kapcsolatban emlegetik, hanem őfelségét, az Egyesült Államokat kóstolgatják vele… Ahogy az egyszeri riporter is mondta, ha élne, forogna a sírjában.Márpedig nemrég megint csak kiderült, hogy kedvenc USA-nk egyenlőbb mindenki másnál. Ami köztudott ugyan, csak időről időre szembesülni vele, ráadásul úgy, hogy az embernek az arcába vágják – nem egyszerű, na. A legfrissebb élményanyagról a THG-botrány "gondoskodott”: az új doppingszer – amelyre egy csalódott edző által névtelenül postázott fiolában bukkantak rá a később ugyancsak hümmögő laboránsok –, a tetrahidrogesztrinon egyrészt új fejezetet nyitott a kokszkrónikában. Mert kiderült, hogy tényleg minden lehetséges, azaz immáron mesterséges úton előállítani anabolikus szteroidot, szántszándékkal átverendő a tesztelőket. Másrészt az is kiderült, hogy Amerikának mindent lehet. A jogállamiság korlátaira hivatkoznak a tengerentúlon, amikor közlik, nem adják ki a rajtakapott versenyzők névsorát, sem az esetükkel kapcsolatos dokumentumokat, még a B-próba után sem, mert az egy "pereskedő” ország, és milliókat veszíthet az a sportszerv, amelyik esetleg jogtalanul vádol meg egy klasszist. Ha csak ennyiről lenne szó, nem lenne probléma – ám ezzel az érveléssel sikerül olyan homályt teremteni, amelynek jótékony takarásában gond nélkül felmentegetik a szívükhöz közel álló klasszisokat. Mondjuk Carl Lewist Szöul előtt (háromszor bukott meg efedrinnel) vagy Jerome Youngot Sydney előtt (szteroiddal kapták el). Egyikük sem lehetett volna ott az olimpián, ehhez képest aranyéremmel, érmekkel tértek haza. Korántsem mellesleg tizenkilenc olyan amerikai olimpikon mosolyoghatott az elmúlt évtizedekben a dobogón, akiket pellengérre kellett volna állítani. (A nagy profiligákban még ennyire sem törődnek a témával: a baseballosok új büntetőkódexe – kis túlzással – az első lebukást egy nanával, a másodikat egy ejnye-bejnyével, a harmadikat egy ilyen többé ne forduljon elővel intézi el, negyedszerre pedig beküldetik anyukát az ellenőrzőkönyvvel…)És amikor rákérdeznek a nemzetközi szövetségek illetékeseinél, miképpen nyerhetnek olimpiát doppingolók, akkor azok kénytelenek érzékeltetni: sajnos Amerika más. A Nemzeti Sport egyik múlt heti interjújából – és a Képes Sport ma utcára került számából – kiderül, az IAAF relatíve tehetetlen. Gyulai István főtitkár diszkréten érzékeltette, szponzorok, televíziós nézettség, klasszisok tekintetében egyszerűen olyan fölényben van az Egyesült Államok, hogy nem csaphatnak az asztalra: egy ekkora atlétikai szuperhatalmat nem lehet csak úgy megfenyegetni.Ami szörnyű. Akkor is, ha nem tettetem a naivat, és nem hiszem, hogy a manapság már biznisznek számító élsportban nincs helye a bűnözésnek, mert ez szent dolog, és lobog az olimpiai láng, a sportolók pedig esküt tesznek a megnyitón, hogy csakis tiszta eszközökkel… Ugyan már. Csak belegondolok azoknak a helyzetébe, akik nem kokszolnak, naponta megfeszülnek, mert hisznek abban, hogy a legjobbak lehetnek valamiben. És egyszerűen sansztalanok, nincs, aki megvédje őket. Hiába vannak szabályok, nem lehet betartani őket. Ez az orwelli rémlátomás, az 1984 amerikai kiadása. Nekünk mindent lehet, úgysem tudtok velünk mit kezdeni.Rémesen nagy különbség a regényhez képest, hogy ezt megértük.