Egy zokni, amelyet már nem kell szokni

A gumírozásában már meglehetősen hiányos, a lábáról felfelé szélesedő trapéz alakban kókadozó ruhadarab mindennél becsesebb az olimpiára készülő birkózó számára.
- Hét éve vásárolt nekem édesanyám két pár, piros-fehér-zöld csíkozású fehér zoknit - mondja az Athénba augusztus 19-én utazó nehézsúlyú. - Wroclawban sikerült megnyernem életem első felnőttérmét, az eddigi négy közül az első vébé ezüstömet, s akkor határoztam el, hogy ha már szerencsét hozott, ezután mindig ebben lépek szőnyegre. Az első pár néhány éve teljesen szétszakadt, már a cipőből kilátszó rész is csupa lyuk volt, ekkor váltam meg tőle nehéz szívvel, és került elő a fiókból a második, teljesen ugyanolyan pár.
- Már ez a második is icipicit viseltesnek tűnik. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az utolsókat rúgja…
- Nem baj, akkor is ebben tudok legjobban birkózni. Ezt már legalább nem kell megszokni.
- Athénben is ebben feszít majd?
- Természetesen. Nélküle el sem indulok.

- És ha ez is végképp szétmálik?
- Az nagy baj lesz. Bár már vásároltam két újabb párt, amelyik teljesen ugyanígy néz ki, tehát piros-fehér-zöld csíkos, az már nem lesz az igazi, az nem az eredeti, amelyet anyutól kaptam. De azért talán megszokom majd.
- Van még egyéb szokása, rituális szertartása is, amelyet a mérkőzések előtt soha nem hagyna ki?
- Meccs előtt, amikor a sarokból futok fel a szőnyegre megcsapkodom az arcom meg a combom, és közben elmondom magamban néhányszor, hogy "Megvered, megvered!" Ugyanezt teszem akkor is, amikor az ellenfelemet parterhelyzetbe küldik. De a legfontosabb a zokni. Persze tudom, nem ezen múlik, nem esem túlzásokba, egyszerűen csak így érzem jól magam.
Egy dologban tehát biztosak lehetünk. A pekingi olimpia után valószínűleg visszavonuló Deák Bárdos Mihály lábán, pályafutása utolsó mérkőzésén is piros-fehér-zöld csíkos zokni lesz majd. Kinyúlt gumival.