Csak a pénz beszél
Tizenhárom és fél millió euró, az csaknem három és fél milliárd forint. Ennyit keresett tavaly Andruw Jones, holland baseballjátékos, amivel vezeti hazájában a sportolók fizetési listát. Utána Ruud van Nistelrooy, a Real Madrid labdarúgója következik a maga két és egynegyed milliárdjával – hogy a jobb érthetőség kedvéért maradjunk a forintnál. A Sport Week magazin által készített százas rangsor amúgy kicsit egyoldalú, mert mindössze huszonegy olyan holland sportoló fért rá, aki nem a futballal keresi a kenyerét, az első harmincban pedig mindössze hárman képviselnek más sportágat.
Magyar szemmel az összegek lélegzetelállítóak, ám azt eddig is tudtuk, hogy ezek a sztárok a hónap végén nem mennek a rokonokhoz kölcsönért – ami rendjén is van. Ennél sokkal elgondolkodtatóbb, miként járnánk, ha a hollandokhoz hasonlóan mi is megpróbálkoznánk egy kereseti lista elkészítésével.
Több sportolót is megkerestünk, néhány jellemző véleményt idézünk is, de a lényeg: nem találtunk senkit sem, aki elárulta volna, milyen feltételekkel és mennyit keres, így a keretes anyagunkban szereplő összegek háttérinformációk eredményei. Hogy így van, annak első oka az emberi irigység. Kirsner Erika, a Budapest Bank-FTC válogatott kézilabdázója szerint: „Az irigység nálunk sokaknál fontos része az életfelfogásnak, a magyarok szeretnek más pénztárcájába belenézni, pedig az ilyesmi nem szül jó vért. Egy másik kézis, a szegedi Mezei Richárd kiegészítése: „A magyar mentalitás nem engedi meg, hogy világosan és őszintén beszéljünk a keresetünkről, pedig sokkal tisztességesebb lenne, ha nyílt lapokkal játszanánk.
Még az angol másodosztályban futballozó magyarok is titokként kezelik a fizetésüket, pedig arrafelé rendszeresen nyilvánosságot kap a sztárok heti bére, és senki sem kezd el csuklani a csillagászati összegek hallatán. Aki hétről hétre tízezreket szórakoztat, akinek minden szavát lesik, az keressen is sokat: a teljesítménynek értéke van. A magyarok azonban a magyaroktól tartanak, szerintük a többség irreálisan soknak tartaná azt a pénz, amelyet kint kapnak, ezért inkább nem is beszélnek róla.
Az itthon sportolók egészen más okból hallgatnak – ez a jól felfogott érdekük. A magas járulékok miatt, nevezzük így, különféle ügyes konstrukciókban kapják meg a pénzüket, teszem azt, a fizetésük csak a minimálbér, ám az úgynevezett marketingjogokért kapnak jelentősebb summát, mondjuk azért, mert engedik a mezükön egy-egy cég hirdetését megjelenni. Mezei Richárd nem kertelt:
„Ne legyünk álszentek: a honi gazdasági viszonyok nem csupán a sportban ösztökélik a titkolózást, hiszen a pénzek jó része úgymond zsebbe megy.”
Így igaz a sportban is, a többség igyekszik a joghézagot kihasználva ügyeskedni, ám mivel szinte mindegyik ötlet a törvényesség határát súrolja, a megállapodásokat hétpecsétes titokként kezelik. Székely Bulcsú, a Domino-BHSE válogatott vízilabdázója erre is hivatkozva zárkózott el a válasz elől: „Írásbeli és szóbeli megállapodásom van arról, hogy nem beszélhetek a keresetemről, de különben is, szerintem ez mindenkinek a magánügye.”
Egy százas lista elkészítéséhez tehát roppant kevés az elhatározás: pénz, tiszta viszonyok, világos értékrend kellene hozzá. Így viszont félő, még sokáig halva született ötlet lesz ez Magyarországon.
