Eddig a Szolnokról szólt
Szinkronban vagyunk a legjobbakkal, ami biztató: ugyanazon a napon értek véget a honi férfibajnokság élvonalában az alapszakasz küzdelmei, mint a híres észak-amerikai profi ligában, az NBA-ben. Abban is az ottaniakra hasonlítunk, hogy meglehetősen kiegyenlítettek az erőviszonyok, pedig nálunk még be sem vezették a fizetési sapkát: az első és a hetedik helyezettet mindössze két pont választotta el egymástól. Sűrű tehát a mezőny, éppen ezért nehéz megtippelni, ki lesz az NB I A-csoportjának végső győztese a jövő hét végén kezdődő felsőházi rájátszás után. A legnagyobb esélyes persze most már egyértelműen az első helyezett, azaz a Szolnok, főleg múlt heti kupadiadala után, de intő jel lehet, hogy az utolsó négy bajnokijából hármat elvesztett. Pedig addig éppen a stabilitás volt a leginkább irigyelt tulajdonsága a piros-fekete alakulatnak – no meg a hazai pályája, ám ez nem tulajdonság, hanem különleges adottság. Amikor 2500 ember üvöltötte egyszerre teli torokból, hogy „Hajrá, Olaj!”, mindig megremegett az ellenfelek keze. De csak a 23. fordulóig. Akkor ugyanis az Albacomp megtörte a jeget, elvette a Tiszapartiak otthoni veretlenségét, hogy aztán két héttel később a Falco is megfricskázza Cziczás Lászlóékat.
Ezzel együtt még mindig ők a legegységesebbek és a legmeggyőzőbbek, ráadásul – ez manapság Magyarországon talán a legfontosabb – ők „nyúltak bele” a legjobban az idegenlégiósokba. Vagyis: mind az öt külföldi kosarasuk használható, egyiküket sem kellett elküldeni, lecserélni, még a sérülések is csak megnehezítették Pór Péter szakvezető dolgát, de nem lehetetlenítették el. Mostanra pedig mindenki játékra kész, így a kezdetben kifejezetten gyengének tűnő cseresortól is várhatóak már pluszok, ha esetleg a jól összerakott, összeszokott kezdőötöst valamiért meg kell bontani. A gárda leggyilkosabb fegyverét pedig a dicshimnusz végére hagytuk: jelenleg nincs jobban védekező együttes a férfiaknál a Szolnoki Olaj KK-nál!
Sok szót vesztegettünk a listavezetőre, hiszen az alapszakasz egyértelműen róla szólt. Nem az egyaránt kicsit csalódást keltő két tavalyi döntősről, a csapatépítéssel ebben az idényben túl sokáig vesződő Atomerőműről vagy Albacompról, és nem a dicséretes módon magyar fiatalokra is építő Pécsről. Szólt viszont még valamelyest a meglepően jól szereplő Zalaegerszegről – hogy, hogy nem, ott is jól sikerült a határokon túlról érkező húzóember kiválasztása, olyannyira, hogy a ZTE amerikai erőcsatára, Rashad Bell az egész mezőny legjobbja lett a statisztikai mutatók alapján –, no meg a magas költségvetése ellenére szerény eredményeket produkáló Univerről. Ha az évad kellemes meglepetését a szolnokiak szállították, a kellemetlent egyértelműen a kecskemétiek. Összességében azonban nem esett hasra a szakma az eddig látottaktól, a nagy nehezen lejátszott 26 fordulótól. Nagy nehezen – írjuk, mert az évek óta túlköltekező debreceniek kis híján csődbe mentek menet közben, az utóbbi hetekben a kaposváriak feje felett is megjelent Damoklész kardja, szóval félő volt, hogy megfogyatkozik a 14 csapatot számláló A-csoport. Kevésbé függ öszsze ezzel, de ettől még tény, hogy jó meccsből kevés volt, légiósból viszont sok: januárban készült felmérés szerint a pályán eltölthető percek több mint a fele külföldi játékosra jut, a dobott pontok terén pedig még nagyobb a dominanciájuk: 60 százalékos, ami legalábbis elgondolkodtató. Mármint hogy mennyire magyar így a magyar bajnokság, és hogy mennyi lehetőség jut ezáltal a honi fiataloknak.
Mert az 1999-es Európa-bajnokságra kijutó nagy generációnk már kikopóban van, és azóta sem lépett a nyomdokaiba senki. Nem is könnyű úgy a váltás, hogy ha komplett légiósötösökkel állnak fel együttesek a kezdő feldobáshoz. Ha legalább feldobnák a színvonalat a messziről jövők... De tegyük a szívünkre a kezünket: erről sajnos szó sincs.
