Szereptévesztés

Huszti Szabolcsnak valahol igaza van.

Aligha lehet kétséges, hogy manapság ő a legjobb magyar labdarúgók egyike. Egyesek szerint az első, mások a második, a harmadik vagy a negyedik helyre sorolják, tökéletesen mindegy. Remek szezont zárt a Hannoverben, alapember lett a Bundesliga egyik masszív csapatában, és azt hiszem, ez okkal tölt el mindannyiunkat büszkeséggel.

Ha a helyében lennék, én is arra számítanék, hogy biztos a posztom a magyar válogatottban. Ráadásul hiába motozom az agyamat nevek után, nem is tudok senkit sem mondani, aki az ő helyén jobb lenne, aki ennyire tudna védekezni, támadni, és a kapura is veszélyt jelentene. Magyarán: ha én lennék a kapitány, Huszti Szabolcs kifutna a pályára a válogatott mezében.

Eddig.

Most viszont azt mondom, egy profi környezetben élő embernek ontosan tudnia kell, kire milyen szerepet osztott az élet. A futballista futballozik, a gyúró gyúr, az orvos gyógyít, a szövetségi kapitány pedig összeállítja a csapatot. Ez ilyen egyszerű, és aki ezt akár pillanatnyi felindulásból is, de nem fogadja el, annak nincs helye ebben a világban.

Huszti Szabolcsnak egy kérdést feltétlenül fel kell tennie magának: mi történne vele, ha a Hannover edzője a kispadra ültetné, és ő mentális gondokra hivatkozva elhagyná a német csapat edzőtáborát?

Kézenfekvő most David Beckhamre gondolni. A földkerekség talán legnépszerűbb és leggazdagabb labdarúgóját száműzték a Real Madrid első csapatából és az angol válogatottból is, ő erre úgy válaszolt, hogy edzett, készült, talán azt sem tudta, mire, manapság pedig húzóembere a Realnak, visszahívták a válogatottba is – pedig aligha értett egyet akár Fabio Capello, akár Steve McClaren döntésével és rendszerével.

Tudta, sikítozó rajongók és dollármilliárdok ide vagy oda, a lapokat nem ő osztja, és éppen ezért tudott ismét adu ásszá válni.

Ez az, amiért Huszti Szabolcsnak legfeljebb valahol lehet

igaza: amit tett, abban semmiképp.