Egymást közt elintézik

Ahhoz képest, hogy 1996-ban azért maradt el a Szuperkupa, mert a bajnok Ferencváros, illetve a kupagyőztes Honvéd nem tudta bezsúfolni két nyári edzőmeccs közé a finálét, jókora előrelépés történt: az idén már úgy mehettek vakációzni a Debrecen és a Honvéd labdarúgói, hogy jól tudták, július 11-én, majd 15-én fontos mérkőzés vár rájuk. És bár itt is, ott is arról beszéltek, hogy a felkészülés egyik fontos állomásának tekintik ezt a párharcot, szerda este kiderült, a két klub számára jóval többet jelent ez a csata, mint a Györgytarló vagy a Kassa elleni barátságos találkozók.

A vendéglátók például élő zenéről is gondoskodtak, ahogy azt beharangozták. Magyarország egyik legkeresettebb partizenekarának a fellépése vezette fel az előadást, a kispestiek nyilván úgy vélték, jó eséllyel szól a nóta. Aztán: az elöljárók megannyi meghívót postáztak az együttes korábbi nagyjainak, így – többek között – Tussinger Antalnak, Sallai Sándornak, Csábi Józsefnek vagy éppen a Honvéddal – jó szokásához híven – NB II-es bajnoki címet nyerő Gálhidi Györgynek is a díszpáholyban jutott hely ezúttal. Rajtuk kívül járt a taps a pályán vitézkedőknek is: az 1995-ös korosztály tagjait a szünetben sorakoztatták fel a gyepen, hogy átadják nekik a bajnokság második helyéért járó ezüstérmeket. Nagy boldogságukban még tiszteletkört is futottak a srácok, majd az oldalvonal mentén elfoglalták bevált helyüket: amióta ők szedik a labdát, azóta nem kapott ki a Honvéd hazai pályán.

Ne csűrjük-csavarjuk tovább: Kispesten ünnepként kezelték ezt a meccset.

Kár, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetségben nem.

A szebb napokat látott szervezet még vette a fáradságot, és kiírta a Szuperkupát – de ezzel letudta a szervezést.

Hogy ez a mérkőzés (és a vasárnapi) összejött, az kizárólag a két klubnak köszönhető, hiszen mindenről a résztvevőknek kell(ett) gondoskodniuk. Felvetődött bennünk, hogy az MLSZ esetleg a díjazással honorálja az erőfeszítéseket, de nem – nemhogy milliókkal, százezrekkel sem szúrja ki a csapatok szemét (no, azért ne legyünk igazságtalanok: harminc arany-, valamint ezüstérmet nagylelkűen átnyújt majd a visszavágó végén...).

Ezek után már csak abban reménykedtünk, hogy legalább vezetői szinten képviselteti magát a szövetség a Bozsik-stadionban, azonban újfent csalódnunk kellett. Az illetékeseknek valamelyik tévésorozat bizonyára vonzóbb volt, mint a magyar bajnok és a kupagyőztes találkozója.

Persze, nem mintha hiányoztak volna.