Antonio Puerta emlékére
Csaknem a torkunkon akadt a falat. Békésen reggeliztünk a Hotel La Meridian Beach Plaza éttermében, amikor egy idősebb úr lépett hozzánk, kezében alaposan megrakott tányérral, s megkérdezte, asztalunkhoz ülhet-e. Meglepetésünkben először csak bólintottunk, alig jutottunk szóhoz.
Az öregúr Raymond Kopa, a Real Madrid egykori francia sztárja, Puskás Ferenc csapattársa volt. Aztán persze beszélgetni kezdtünk, és a téma mi is lehetett volna más, mint az esti meccs, illetve a Sevilla kedden elhunyt játékosának, Antonio Puertának megdöbbentő halála.
„Nem hiszem, hogy a túlterhelés lett volna a tragédia oka – magyarázta a franciák legendája. – Sokan kicsit lesajnálják a mi generációnkat, mondván, akkor kevesebb volt a meccs, kisebb az igénybevétel, de ez nem igaz. Tétmérkőzést valóban ritkábban játszottunk, mint a maiak, de évente így is legalább nyolcvanszor pályára léptünk, mert rendszeresek és gyakoriak voltak a hírverő meccsek, ugyanis azokkal szereztünk pénzt a klubnak. Ráadásul ne felejtsék el azt se, hogy akkoriban nem volt csere, és így a legjobb futballisták állandóan kilencven perceket játszottak, és keveset pihenhettek.”
Okosabbak tehát így sem lettünk, mint ahogy az egész világ értetlenül áll a fiatal futballista halála előtt. Az UEFA, amely a Szuperkupa-találkozót Antonio Puerta-emlékmérkőzéssé nyilvánította, felhívta a klubok figyelmét a megelőzésre, az orvosi infrastruktúra fejlesztésére, ám ez alighanem csak utólagos és tehetetlen pótcselekvés, hiszen a sevillai labdarúgó élete nem ezen múlott. A nagy klubok orvosi szobáiban a defibrillátor ugyanolyan természetes tartozék, mint a vérnyomásmérő. Antonio Puerta gondos ellátást kapott, mégsem lehetett megmenteni az életét. Azt pedig naivitás elképzelni, hogy kicsi, szegény klubok megengedhetik maguknak valóságos műtőszobák felszerelését, márpedig a tragédia nemcsak klasszisokat, hanem egyszerű, szerényebb tudású, alacsonyabb osztályban szereplő futballistákat is utolérhet.
Csak az érdekesség miatt jegyezzük meg, hogy Monte-Carlo belvárosában sűrűn elhelyezett táblák mutatják, hol található a legközelebbi defibrillátor… Tudtunkkal szerencsére egyiket sem kellett használni a napos, ám szeles péntek délutánon és estén, pedig rengeteg ember nyüzsgött a méregdrága yachtoknak otthont adó kikötő környékén. Egymásba értek a buszok, amelyek a milánói és a sevillai szurkolókat szállították, akik aztán bőszen nekiláttak fotózni a yachtokat és az előttük parkoló luxusautókat. Megszállták az éttermeket, és csupán azok maradtak hoppon, akik egy korsó sörre vagy egy pohár borra vágytak. A belvárosban ugyanis ezen a napon sehol sem szolgáltak fel szeszes italt. Az óvatosság egyébként feleslegesnek tűnt, hiszen zömmel békés családok sétálgattak a két klub mezében, sállal a nyakukban. A spanyolok és az olaszok is rengeteg zászlót és transzparenst készítettek Antonio Puerta emlékének adózva, s amikor szóba elegyedtünk és rákérdeztünk a tragédiára, volt olyan, aki elsírta magát.
Viszont azt valamennyien állították, hogy örülni jöttek Monte-Carlóba, mert a mecscseket le kell játszani, és Antonio Puerta emlékére muszáj győznie a csapatnak. Lám: a halált a futball sem tudja legyőzni, de legalább képes túlélni.
A mérkőzésen aztán mindkét csapat mezére – értelemszerűen a dresszt viselő futballista nevén kívül – felkerült Antonio Puerta neve is. Renato első találatánál az összes sevillai futballista összeborulva, az ég felé mutatva jelezte, hogy a gólt barátjuknak ajánlják. Bár a találkozó folyamán érezhető volt, hogy a gyász miatt még nem felhőtlen a hangulat a labdarúgók körében, ennek ellenére izgalmas, jó iramú meccset láthatott a publikum. Az első félidőben mindkét oldalon több gólszerzési lehetőség is adódott, míg a szünet után már kidomborodott a Bajnokok Ligája-győztes AC Milan tudásbeli fölénye, Kakáék remek támadások után szereztek szép gólokat, és nyerték meg végül az összecsapást.
