A sötét ló

Hogy mit gondolnak rólunk most a bosnyákok, azt csak sejteni lehet. Hogy nagyképűek lettünk. Elbizakodottak, önimádók, melldöngetők és hasonlók. Merthogy megvertük a világbajnokot.

Ha így gondolják, ha egyetlen bosnyák pék, úszómester, tisztviselő azt mondogatja a környezetében, hogy most aztán elkaphatjuk a magyarokat, mert azok még mindig az olaszverés mámorában fürdenek, akkor bizony szép délutánunk lehet szombaton Székesfehérvárott. Mindenesetre Borce Sredojevic, a bosnyák válogatott pályaedzője, aki afféle James Bondként kémkedett Magyarországon, a hírek szerint fülig érő szájjal érkezett vissza Boszniába.

Az eső áztatta, ám futball-lázban égő Szarajevóba. Bosznia tudniillik történelmet írhat, s továbbjuthat a csoportból. Válogatottja legyőzte a norvégokat, a törököket, de mi megvertük őket Zenicán. E helyütt érdemes felidézni a magyar csapat összeállítását: Király – Fehér Csaba, Éger, Vanczák, Lőw – Molnár Balázs – Gera, Tóth Balázs, Dárdai, Huszti – Torghelle. Az volt az „öregek” egyik búcsúmeccse Bozsik Péter irányításával.

Akkor 3–1-re győztünk, teljesen megérdemelten. De ez most egy egészen másfajta meccs lesz. Sikerre éhesen jönnek Magyarországra a bosnyákok, abban bízva, hogy elsöprik, legyőzik a fiatal magyar válogatottat. Azt az együttest, amely Borce Sredojevic szerint „...két egymást követő mérkőzésen sohasem szerepelt ugyanabban az összeállításban”.

Fogást keresnek rajtunk, ez egyértelmű. S az is biztos, hogy nem tudják hová tenni a tökéletesen átalakult, ifjú labdarúgókból álló magyar együttest, és nem tudnak mit kezdeni azzal a ténynyel, hogy a mi gyerekeink 3–1-re legyőzték az olaszokat.

A néhány hónapja már itthon és külföldön is leírt, lesajnált nemzeti csapat egy csapásra a „sötét ló” kategóriájába került, immár senki sem mehet biztosra ellene, s az ellenfelek szokásos lekezelő, diadalittas mosolya is furcsa grimasszá alakulhat. Ez lehet a mi szombati győzelmünk záloga – a kiismerhetetlenség. Ám igaza van Gera Zoltánnak: az olaszok elleni meccset most felejtsük el.