A nagy fal

Még nem tudni, hogy Bodrogi László turistaként vagy olimpikonként jut-e el a Nagy Fal közelébe, eljut-e egyáltalán. Sőt. Ha versenyezni fog, egyelőre kérdés, hogy magyar vagy francia színekben teszi-e. A világ második időfutamversenyzője mindenesetre nem hagy kétséget a szándékai felől, francia állampolgárságért folyamodik, s ismerve a franciák és a kerékpársport szenvedélyes viszonyát, a lehető legjobbak az esélyei kérelme teljesítésére.

Annak már kisebb a valószínűsége, hogy belátható időn belül eljut odáig a magyar sport, hogy vigyázzon az értékeire, a sajátjaként őrizze meg azokat a klasszisokat, akiket nem csupán a nekünk rendelt 93 ezer négyzetkilométeren, hanem a határainkon túl is magasan jegyeznek.

Mentség nincs a pazarlásra, csak magyarázat. Az se valami nagy stílű. Esetünkben a szövetség illetékese széttárja a kezét, pénzhiányra hivatkozik, mint mindenki, amikor tetteket kérnek rajta számon. Kis elnökségi tag büszkén mondja, hogy a sportág magyarországi legnagyobb sikerét hozó stuttgarti világbajnokságon minden kívánságát lesték Bodroginak, más kérdés, hogy az klasszis óhajait csapata, a Crédit Agricole teljesítette. Közreműködésükkel tudhat magáénak egy világbajnoki ezüstöt a kerékpározás honi szekciója, a pazar eredménynek köszönhetően állhat majd sorba jövőre emelt támogatásért a sportfinanszírozás nevű nagy népi játékban.

Bodrogi világosan fogalmaz. Három emberre van szüksége ahhoz, hogy kiteljesíthesse tehetségét a pekingi olimpián. Háromra. Mindössze. Csekély létszám ahhoz képest, hogy világsportról van szó, amelynek versenyeit a földkerekség minden pontján árgus szemekkel figyelik, ha létezik valódi üzlet, igazi profizmus, akkor a kerékpárosoké egyértelműen az. Most némi közünk nekünk is lehetne hozzá, Bodroginak köszönhetően.

Aki ha el is jut a Nagy Falig, a pazarlás itthoni nagy falát aligha döntheti le a sikereivel.

Malonyai Péter