Tanár urak, köszönöm! – Malonyai Péter publicisztikája

Csak így érdemes élni, ahogy ő élt 84 esztendőn át – írta a Blikkben az elmúlt esztendő végén elhunyt legendás testnevelőtől, Somfai Csabától elbúcsúzva értő és érző pályatársam, Kolossváry Balázs. Aki szerint receptre kellene felírni a Tanár úrra jellemző életigenlést, életszeretetet, benne azzal a tanítással is, hogy nem nyerhet meg mindig minden meccset az ember.

Életkoromnál fogva jóval előbb ismerhettem meg Somfai Csabát, mint tanítványaként Kolossváry Balázs, ám a tapasztalataink egyeznek. Miért különböznének, amikor Somfai tanár urat alapvetően a hűség jellemezte. Testnevelőként egyetlen munkahelye volt, a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium, minden idegszálával nevelni igyekezett, s nemcsak a sportra, hanem az életre is – alapvetően az életre.

Én az uszodában ismertem meg, az akkor még junior, később felnőtt olimpiai és világbajnoki ezüstérmes öttusázó, Szombathelyi Tamás edzőjeként. Közben persze tanított is, semmiért sem adta volna föl a Kölcseyt. Már fiatalon jegyzett edző volt, 1970-ben rábízták a juniorválogatott felkészülését, hogy aztán Fontainebleau-ban Villányi Zsigmond nyerjen, s vele csapatban ezüstöt Borlai György és Szigeti István.

A montreali olimpia után mondott búcsút az öttusának, maradt a Kölcsey, ahol elérte, hogy – az egykori szintén legendás igazgatóhelyettes, Keller Gyula megfogalmazásában – „sikk lett a sportolás”. Ha már Gyuszi bácsi, neki akkora szíve volt, mint keveseknek, a tanítványaiért ő is mindent megtett, így hát természetes, hogy ott volt az iskola futballcsapatának meccsein.

A gárdának szintén veretes a történelme, 1964-ben úgy nyert középiskolai bajnokságot, hogy Ihász Gábor, Varga Zoltán és Vidáts Csaba erősítette. A pályája elején járó Somfai tanár úr volt az edző, ahogy húsz évvel később is, amikor volt szerencsém látni, ahogy a budapesti döntőben 1–0-ra legyőzik a Bujáki Ferenc Szakközépiskolát. Azaz edzőnek nem tekintette magát Somfai Csaba, mint mondta, a játékosok a klubjukban tettek szert a tudásra. Köztük az MTK-ból Petry Zsolt, a Horváth testvérek, Attila és Csaba, a Fradiból Szűcs Mihály. „Mondanám, hogy a menedzserük vagyok, de ez is túlzás, leginkább a nevelőjük, s erre még büszke is lehetek” – mondta. A tanácsait elfogadták a gyerekek, feltehetően azért is, mert a szavain átsütött, mennyire kívánja ő is a sikert. 

Voltak akkor úttörőnek számító kezdeményezései. Amikor például a szombat pihenőnap lett, az ment be az iskolába sportolni, aki akart, nyitva volt a tornaterem, szabad az udvar a focihoz. Történt ez akkoriban, amikor még sok iskolában tilos volt a falakon belül a futball. Neki is köszönhető, hogy a Kölcseyben volt presztízse a testnevelésnek, míg a legtöbb helyen csupán papíron volt fontos a mozgás, jó, ha megtűrték, elviselték a testnevelőt, csak legyintettek, ha akart valamit.

Folytatom azzal, hogy nem csupán Somfai tanár úr tűzte ki célul, hogy testnevelőként emlegessék, s ne tornatanárként. Sepsi Attilát szintén az uszodában ismertem meg, de amikor először találkoztunk, már tudtam, kicsoda. Olvastam ugyanis egy cikket 1965-ben az Úttörő Stadion serdülő futballcsapatáról, a gyerekek 104:4-es gólaránnyal nyertek bajnokságot, s igencsak bosszankodtak, hogy egy 4:0 kimaradt a sorból, mert 0:0-val igazolták azt a meccset, amelyen az ellenfélnél volt egy jogosulatlanul szereplő játékos.

Sepsi tanár úr alapvetően játszva akarta megtanítani a gyerekeket futballozni, nevelőként arra volt kíváncsi, mit tudnak a fiúk megtanulni labdarúgásból két zongora- és egy nyelvóra között. (Nincs semmi új a nap alatt!) Ennek jegyében folyamatosan voltak fejelő- és dekázóbajnokságok, amelyeken – írta az újság – 125 alatt nehéz volt az első ötbe kerülni.
Persze azért futás, gimnasztika, még az akkor újdonságnak számító gumikötél is szerepelt a programban, de a főszereplő a labda volt. És az élmények.

Hogy nem beszélek a levegőbe, azt bizonyítják Nyilasi Tibor szavai, aki már válogatottként (1976) így beszélt: „A legszebb időszak persze az Úttörő Stadion csapatában eltöltött éveim voltak. Sepsi Attila tanár úr irányításával rendszerességet és fociszeretetet tanultam, s ezért neki a mai napig is hálás vagyok.”

Aztán a futballt öttusára váltotta a tanár úr, előbb a KSI-ben oktatta a fiatalokat, a hetvenes évek végén pedig egyetlen mellékállású edzője volt a Bp. Honvéd öttusázóinak. Aztán a kerékpárosok következtek, a Tipográfia edzőjeként segítette a válogatott pályakerékpárosok téli felkészülését. Miközben végig szakközépiskolai testnevelő tanár maradt, s évtizedekig vezényelte a Margitszigeten a színészeknek szervezett tornát. Az öttusa-világbajnok Ferdinandy Gézától vette át a szerepet, s a korán kelésre hajlandó művészeknek igazán pattogós, az erőnlétet kiválóan fejlesztő mozgássort vezényelt. Erre a tornára büszke vagyok, hiszen apám volt az ötletgazda, a Művész SK elnökeként ő teremtette meg a feltételeket hozzá. Az elméleti háttér logikus volt, hiába nem volt divat, ő visszatérően hangoztatta, hogy a színésznek a teste éppen úgy munkaeszköze, mint a hangja. 

Az engem pallérozó testnevelőkről is illendő szólnom, nos, közülük leginkább Szer Kálmán maradt meg az emlékezetemben. Önző az ok, megengedte, hogy az órákon az udvaron futballozzunk, ami nagy szó volt az Adyban a hatvanas években, hiszen az évtized elején még figyelmeztető, intő rovó járt érte szeszélyes területi eloszlásban (osztályfőnöki, igazgatói). De igaza is volt a tanár úrnak, az Adyban, hiába kérkedtek azzal, hogy 12 évfolyamos az oktatás, a tornaterem mindössze 6x18 méteres, így jó ötlet volt, hogy az osztály egyik fele kint rúgta a labdát, a másik pedig odabent pókfocizott.

Eléggé hamar kialakult a kétféle keret, átjárás nem nagyon volt, az időjárás sem számított, még ma is visszatérő beszédtéma közöttünk az érettségi évének tele, amikor szinte végig havas-jeges pályán futballoztunk. A későbbi jeles operatőr, Gyulai-Gaál Krisztián jóvoltából fotóink is vannak a derbikről, például arról, hogy Barna Laci a januári hideg ellenére félmeztelenül játszik, Tóth Kálmán elfordulva blokkol egy lövést, Dreissiger Öcsi és Szita Pista gólt ígérően várja labdát, a kapuban Illyés Laci mindenre figyel, én pedig rövidnadrágban és egy szál trikóban igyekszem játékba avatkozni. 
Szer Kálmánról jóval később tudtam meg, hogy eleve testnevelőnek készült, az esztergomi testnevelési gimnáziumba járt, majd a TF-re. Az FTC-ben, majd a Győrben kézilabdázott, győri játékosként éppen a Fradi elleni (13:22) mentését emelte ki a Népsport (1961), a négyméteres előnyt szerző Vajna Istvánt akadályozta meg a gólszerzésben.

Később visszatért az FTC-be vezetőként. Először az atléták sportági főelőadója volt, 1978-ban a Népsport bírálata után azt ígérte, hogy az esztendő végére már a rövidtávfutáshoz és a távolugráshoz értő edzője is lesz a klubnak. Hogy lett-e, nincs nyoma, de később módszertani előadó lett, s 1982-ben a férfi kézilabda-válogatott világbajnoki kudarca után (9. hely) keményen nekiment Faludi Mihálynak, kifogásolva a szövetségi kapitány manipulált statisztikáit (a mutatók alapján minden meccsen jobbak voltunk), de leginkább azt, hogy a csapat játéka egyes-egyedül Kovács Péterre épült. Ennek valóban volt látszatja.

Somfai tanár úr halála kapcsán ugrott be két kollégája, ilyenkor szokták írni, mondani, hogy miközben a sportelit minden mozdulata érdekes, alig esik szó azokról, akik a háttérben tesznek azért, hogy a felnövekvő generáció több legyen annál, mint amennyi kinéz a kattintásszámra épülő karrierminta alapján. Erre nincs esély, csak a remény él, hogy mindig lesznek igazi pedagógusok. És jóvoltukból nem az lesz a siker, hogy tévében szerepel valaki. Esetleg azzal, hogy vetélkedőhősként közli: a hippokratészi eskü tényleg kötelező – az apácáknál.

Legyen nektek könnyű a föld, Tanár urak!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!