A Formula–1 történetének legelső idénye is úgy zárult, hogy az utolsó futamra három vb-esélyes érkezett. Az éllovas Juan Manuel Fangio és az őt üldöző Luigi Fagioli, Nino Farina páros is az Alfa Romeónál versenyzett. Akkor a hét futamból négy eredménye számított, ami a minimálisra csökkentette Fagioli esélyeit, míg Fangio és Farina minden pontját számításba lehetett venni. Mivel akkor a pole pozícióért is járt pont, Fangio első rajthelye után Fagioli lemondhatott a címről. Fangio alatt azonban a saját és Piero Taruffi autója is tönkrement (akkor még át lehetett ülni), így Farina lett a világbajnok. Hat évvel később Fangio ismét érdekelt volt a hármas csatában. Akkor ferraris csapattársa, Peter Collins és a Maseratit kormányzó Jean Behra volt még versenyben. Fangio alatt megint tönkrement az autója, de rajta kívül csak Collins ment Ferrarival, aki a sportág történetének legelegánsabb gesztusát gyakorolva megállt, és átadta autóját idoljának. 1964-ben Graham Hillt (BRM) John Surtees (Ferrari) és Jim Clark (Lotus) követte. Hill a verseny elején bajba került, kétkörös hátránnyal fejezte be a versenyt. A vb-címvédő Clark a győzelem felé száguldott, amikor két körrel a vége előtt tönkrement az autója. Surtees csak a harmadik volt, de ferraris csapattársa, Lorenzo Bandini a győzelem érdekében az utolsó körben átadta neki a második helyét, és a motoros világbajnok az F1-ben is a csúcsra ért. Eddig összesen nyolcszor fordult elő, hogy három versenyző is esélyes volt a vb-címre a záró futam előtt. Háromszor nyert a vb-éllovas, négyszer örülhetett a második, és egyszer az, aki a harmadik helyről futott neki a döntő viadalnak. 1
