Halála előtt nem sokkal írta, s olyan, mintha a süllyedő Titanicról küldte volna. Pedig csak megsérült, úgy, mint korábban számtalanszor. Hogyan is gondolhatta volna, hogy az a meccs élete utolsó találkozója lesz, s az a combjában erősödő fájdalom végzetessé válik. Felvetődhetett benne egy pillanatra is, hogy akkor már az életéért küzd? Aligha. Talán csak az utolsó üzenetet olvasó felesége érezhette, hogy nagy a baj. Ha rajta múlik, alighanem repülőre ül rögvest, s meg sem áll Ciprusig. Zavadszky Gábor akkor már menthetetlen volt. Haldoklott.
Senki és semmi sem segített rajta. Legalábbis ezt gondoltuk hónapokon át. A kegyetlen sorsot emlegettük, hirtelen szívhalálról, váratlan tüdőembóliáról írtunk, olvastunk. Egy olasz közmondás szerint áldott legyen a csapás, mely egyedül jő. S mi, magyarok már a januárt is átkoztuk, mondván, ez a hónap vette el tőlünk Fehér Miklóst, Kulcsár Anitát és Zavadszky Gábort. Aztán egyre csak jöttek a furcsa, megmagyarázhatatlan hírek. A ciprusi orvosok nem küldtek egyértelmű jelentést a magyar légiós haláláról. A közvélemény még a tragédia után hónapokkal sem tudhatta meg a halál okát.
A tehetetlenség s a düh nem enyhült a családtagokban, akik mindent elkövettek, hogy az igazság kiderüljön. A könnyekkel, kétségbeesett pillanatokkal teli harc eredményt hozott. Most már tudjuk, amit korábban csak sejtettünk, az egykori négyszeres válogatott orvosi mulasztás áldozata lett. Az Apollon Limassol csapatorvosa nem ismerte fel az úgynevezett DIC-szindrómát, nem diagnosztizálta a keringésben keletkező vérrögöt – a közvetlen életveszélyt.
De megnyugodhat-e ettől bárki is? Könnyebb lesz-e úgy mesélni a felnőtté váló Zavadszky ikreknek, hogy az apjuk egészséges ember volt, s nem betegség ragadta el, hanem egy felelőtlen orvos téves diagnózisa? Ők erre évek múltán is ugyanazt mondhatják majd: akkor még élhetne a papa, igaz?
Legfrissebb hírek
