Nagy biznisz?

Ennek majd az lesz a vége, hogy Borzalmas Béláné mosónő is fityiszt mutat nekünk, mondván, csak akkor árulja el, hogy megszáradtak-e a klottgatyák a hét végi fordulóra, ha fizetünk érte.

S akkor mi elkezdünk majd egyezkedni, hogy egy ilyen információ mennyit is kóstál.

Mert nem úgy van az: a szurkoló kíváncsi mindenre, s persze az újságokon keresztül szeretne információhoz jutni.

Nekünk meg az a dolgunk, hogy kinyomozzunk mindent, ki a sérült, ki az, akit éjszakázás miatt kivágott a keretből az edző, s hogyan is áll fel a csapat.

Az idők kezdete óta így megy ez.

Mi több-kevesebb sikerrel tesszük a dolgunkat, szaglászunk, nyomozunk, kutakodunk, okoskodunk. Megpróbálunk hiteles tájékoztatást adni a dicsőségét vesztett magyar futballról.

Erre most jön ez a nyakatekert ötlet. Az évszázad üzlete.

Hogy akkor majd fizetni kell a mérkőzések tudósításáért, a közvetítésekért, online-beszámolókért és a nyilatkozatokért.

Olyan, mintha valamelyik színházi kritikus tizenháromezer forint plusz áfa kifizetése fejében írhatná meg a véleményét a New York-i komédiák című Woody Allen-darabról, vagy a Tótékról, esetleg a Pesti Színház Az ünnep című drámájáról.

Jó vicc. Nevetni persze nincs kedvünk rajta, már csak azért sem, mert ebben az országban bármit meglehet csinálni, akár még ezt a „megszorító intézkedést” is.

Sziki Gyula sikeres üzletember, Nyíregyházán, sőt egész Szabolcsban elismerően beszélnek róla, csak hálásak lehetünk neki, amiért vagyonát nem egy karib-tengeri napsütötte szigetre, hanem a magyar labdarúgásra áldozza.

Ám most afféle szökevényként rugaszkodott el a valóságtól, remélhetőleg egyedül maradva ötletével.

Ha Olaszországban, Spanyolországban vagy Angliában nem jutott eszébe senkinek a csúcson lévő futball ellenére sem, hogy megpumpolja, súlyos milliók kifizetésére kényszerítse az újságokat (a több százezer példányban megjelenő lapokat...), akkor itthon mindez arcátlanság.

Előbb tegyék rendbe a sportágat!

A rend, fegyelem és törvényesség nevében. Addig pedig hagyjuk egymást dolgozni!