A családja lett a fontos
„Csipa.” A magyar labdarúgást ismerők tudják, kit kell társítaniuk a becenévhez.
Madar Csabát, aki 1993-ban Debrecenben lett élvonalbeli futballista, aki az MTK játékosaként legalább akkora sikereket ért el, mint a Lokival, és aki az utolsó első osztályú meccsét az őszi idény 15. fordulójában a REAC színeiben játszotta a Kaposvár ellen. Aztán meghozta azt a döntést, amit akkor sem könnyű meghozni, ha netán súlyos sérülés áll a háttérben.
Madar Csaba befejezi a profi játékot – egészségesen, harminchárom évesen…
Gyanítom, súlyos oka van annak, hogy kivonult a megélhetését jelentő profi futballból.
Az elhatározásom számos álmatlan éjszaka után született meg – felelte Madar Csaba. – Az ősszel Rákospalotán jól éreztem magam, a vezetők minden ígéretüket teljesítették, azonban a párom a hároméves ikreinkkel Debrecenben volt, én pedig – az előző kapcsolatomból is okulva
– nem szerettem volna, ha tönkremegy a családi életem. Ennyi a történet, de bevallom, nem volt könnyű szakítani a futballal.
Érthető, hogy a szeretteit maga mellett akarja tudni, de ettől még játszhatna az élvonalban.
Természetesen gondoltam a folytatásra: azt mondtam magamnak, ha Debrecenből vagy Nyíregyházáról megkeresnek, akkor nem hagyom abba. Ez azonban nem történt meg, ráadásul beláttam azt is, már nem vagyok ugyanaz a Madar Csaba, aki évekkel ezelőtt voltam.
Dicséretes a szerénysége, de meggyőződésünk, hogy
még helye lenne mondjuk a Spartacus keretében.
Én is úgy vélem, hogy még beférnék a Nyíregyháza, de akár a Debrecen keretébe is, s egy-két éven át még tudtam volna segíteni nekik, ha nem is mindig kezdőként. A legtöbb fiatal az iskola befejezése után ismeri meg az élet árnyékosabb oldalát, nekem most jött el ez a pillanat. Rengeteget kaptam a labdarúgástól, bejártam a fél világot, remek barátokat szereztem, így van mire visszaemlékeznem.
Ha már az emlékeket említi: tudja, hány első osztályú meccsen lépett pályára?
A páromtól többek között egy mezt kaptam ajándékba karácsonyra, annak hátuljára a nevem és egy szám volt írva: háromszázhatvanhét.
Ötszörös bajnok, kétszer ünnepelhetett Magyar Kupa-elsőséget, háromszor volt válogatott, tagja lehetett az 1996-os atlantai olimpián szereplő magyar válogatottnak. Melyik sikerére a legbüszkébb?
Nehéz az eredmények között különbséget tenni. Az első bajnoki címre, amelyet Egervári Sándor irányításával az MTK-val szereztem, nagyon vágytam, a sorban a harmadik pedig, amely a DVSC-vel az első volt, hatalmas örömöt szerzett. Emlékszem, amikor kiderült, hogy miénk lett az aranyérem, sírtam a pályán. Sándor Tamás rám szólt, ne sírjak, mert ő is elbőgi magát… Aztán ott volt az atlantai olimpia. Ha belegondolok, kik ellen futballozhattam: Bebeto, Rivaldo, Aldaír, Roberto Carlos vagy éppen Ronaldo... Nem mindenkinek adatik ez meg.
Azért azt se hallgassuk el, hogy az említett olimpián a magyar válogatott három góljából kettőt Madar Csaba szerzett, s az egyiket éppen a braziloknak fejelte… Sejtem, hogy órákon keresztül tudna mesélni azokról a labdarúgókról és edzőkről, akiket nagyon tisztel, illetve akik különösen a szívéhez nőttek. Ha mégis ki kellene emelnie valakit, kinek a nevét említené?
Őszintén mondom, mindegyik edzőmtől tanultam valamit. Azt azért sajnálom, hogy Csank Jánossal nem tudtam klubszinten együtt dolgozni. Nála lettem válogatott, nagy hatással volt rám az egyénisége, a munkássága. Ami a játékostársakat illeti, Debrecenből Sándor Tamás, Dombi Tibor vagy a nagyszerű barát, Nagy Csaba nevét említeném elsősorban, az MTKban pedig olyan futballisták voltak a társaim, mint Illés Béla, Halmai Gábor és Lőrincz Emil. A civil életben merre vezet az útja?
yharmada történt volna meg velem abból, amit magam mögött tudhatok, már akkor is sokat adott volna a futball. És persze teljesen még nem is hagytam abba a játékot…
