Szegényház

Talán az a legnagyobb baj a magyar futballal, hogy képtelen szeretni önmagát. Úgy mindenestül. Az öregeit, a volt sztárjait, a jelenkor ügyetlenebbjeit, az edzőit, a saját vezetőit, a szurkolóit, a tehetséges vagy kevésbé tehetséges, de legalább focizni akaró gyerekeit. Hogy az irigység vagy a hozzá nem értés teszi, végül is mindegy, a lényeg ugyanis az: ahogyan kopik a hajdanvolt dicsőség emléke, úgy válik minden egyre értéktelenebbé. Détári Lajos ugyebár most azt jelentette be, hogy elmegy.

Elmegy itthonról, Magyarországról, hogy tulajdonképpen hazatérjen – Görögországba. Mert ott imádják. Ott munkát adnak neki. Ott edzősködhet. Mert ott érdekes a futballról alkotott véleménye. Ott lehet karrierje. Itt, ha nincs bérlete, nem teheti be a lábát saját egykori pályára, míg ott minden meccs előtt leporolják a székét, még akkor is, ha évekig nem is jár Athén közelében.

S nem feltétlenül Détári Lajosnak kellene elmennie innen oda, hanem mehetne Grosics Gyulától Buzánszky Jenőn át Nyilasi Tiborig sok mindenki más, aki futballtudásával, játékával dicsőséget szerzett ennek az országnak – elborzasztó ebben az, hogy tetteiket azok becsülik meg leginkább, akik száz vagy ezer kilométerre élnek Magyarországtól: Svájcban, Németországban, Ausztriában avagy éppen Görögországban.

Itthon miért nem lehet – mondjuk – az utolsó igazi, Európában is ismert és elismert Détári Lajost megbecsülni, menedzselni úgy, hogy vasárnap késő este ne az MLSZ mosolyogtató, magyarázkodó közleményében kelljen olvasni: az elnök milyen külföldi edzőkkel nem tárgyalt kapitányügyben? Ha nem a percemberek világát élnénk, most lenne kit kapitánynak választani Magyarországról is, olyan, volt futballistából lett edzőt, akit szeretnek a drukkerek, aki érti a szakmát, aki képes lenne fanatizálni.

De az ilyen karaktert valamiért sohasem szerették, s ma sem szeretik nálunk. Lepereghet egy vagy húsz esztendő is úgy, hogy sztárjaink, a nekünk, magyaroknak fontos futballista hírességeink nem tudnak annyira érdekesek lenni, hogy minden lépésükre odafigyeljünk, támogassuk, menedzseljük, pajzsra emeljük őket. Akiket viszont a világ tárt karokkal vár. Mi pedig idehaza egyre szegényebbek leszünk...