Úriemberek játéka

Megkezdődött…

Megint itt a nekünk rendelt futballbajnokság, tetszetős közhellyel élve: újra vidáman pattog a labda…

A vidámságát illetően akadnak fenntartásaim (hiszem, lelke van, nem mindegy neki, hogyan rúgnak bele), de a képzelgésnél fontosabb: mindegy nekünk, hogy régi vagy új, a kép a megszokott.

Mutatja például, hogy mire elég az elszántság – nálunk. A felelet egyszerű, semmire.

Hiába feszültek egymásnak elszántan a debreceni és a diósgyőri futballisták, akaratuk, igyekezetük legfeljebb egy, a lelkes munkavégzésről írandó tanulmányhoz szolgálhatna alapanyagul, a sportban oly fontos látványt, élvezetet nem igazán szolgálta.

Biztos vagyok benne, hogy a kispadok gazdái egy perc alatt képesek elmagyarázni, miért produkáltak nagyszerűt a tanítványaik, szót ejtenének nagy taktikai csatáról, nehezen feltörhető védelemről, ám balszerencséjükre a futball játék, ahol a gyakorlat dönt a minőségről, s nem az, hogy ki jutna be a döntőbe egy szónokversenyen.

Nem történt semmi különös Debrecenben, nyert a favorit, és kész. A három gól nem forgatta meg a magyar futballvalóságot, éppen úgy megesett, mint máskor, hogy az ívelt labdával mit kezdeni nem tudó bekkről szögletre pattant a labda, mint az, hogy lepattanás nélkül senki sem akarta megszelídíteni, mi több: mindig volt idő a totyogásra, ellenfél sehol. Mint a régi szép időkben…

Mondjuk a múlt század negyvenes éveiben, amikor az ütközni, becsúszni sem átalló Lakat Károlyt az akkori „Tanár úr”, Lázár Gyula így intette: „Nyugalom, fiam, itt úriemberek játszanak, amikor ők támadnak, ők támadnak, amikor mi, akkor mi…”.

Ha valakinek, nekem aztán igazán nincs kifogásom a jó modor ellen, de jobb szeretem, ha a futballpályán nem urak, hanem sportolók küzdenek meg egymással. Felkészülten. Képzetten.

Erre várok, a többi csak duma. Mentegetőzés. Kifogás. A szezon első meccsén (idény eleji forma), éppen úgy mint a vége felé (fáradtak a fiúk…).

Megkezdődött…