Meglehetősen identitászava ros mérkőzés volt, annyi szent. Kezdődött azzal, hogy lapunk szegedi tudósítója együtt érkezett meg a Városi Sportcsarnokba Nagy László, a Barcelona világsztárja édesapjával, az egykori nagyszerű kosarassal. Az obligát kérdésre („Kinek szurkolsz?”) idősb Nagy László azt felelte, amit egy apának felelnie kell… Aztán odabent, az öltözőfolyosón a két csapatban szereplő összesen kilenc (!) délszláv – igazi és magyarrá honosított szerb, no meg montenegrói és szlovén – légiós ölelkezett nyakra-főre, s tizedikként ott koccintott a masszőrszobában régi szegedi barátaival a délvidéki Adáról származó, magyar anyanyelvű, de sokszoros jugoszláv és szerb válogatott, sőt a minap a spanyol állampolgárságot is megkapó Sterbik Árpád.
„Lovaglóizom-húzódást szenvedtem, azért is kaptam néhány napos szabadságot klubomtól, a Ciudad Realtól, s ugrottam haza a Tisza-parti Adára. S ha már itthon vagyok, átjöttem Szegedre megnézni ezt a nagy rangadót” – mondta a kétméteres óriás, aki szemmel láthatóan megszabadult néhány fölös kilójától. A meccs után boldogan ölelte át barátját, a meccs hősét, Iker Romerót..
Ezen az estén egy Romeróval jobb volt a vendégcsapat… Aki aztán így fogalmazott: „Az első félidőben sem estem kétségbe, amikor négy góllal is vezetett a Szeged, mert tudtam, hogy képesek leszünk talpra állni. Akadtak időszakok, amikor éreztem, nekem kell vinnem a Barcát, de szerencsére a többiek is megtették a magukét. Célunk a továbbjutás és a végső győzelem.”
Profi.
