Egy úr a jégről

Ez a sűrűn teleírt füzet az ön határidőnaplója?Ez a sűrűn teleírt füzet az ön határidőnaplója?

Az enyém – mondta Pásztor György. – Tinédzserkorom óta vezetek naptárt, így ritkán fordul elő, hogy elfelejtek valamit. Amúgy tényleg nem unatkozom, mindig akad valami, jórészt a hokihoz kötődő komisszióm.

Mi a titka hihetetlen vitalitásának? Mégis létezne az örök fiatalság elixírje?

Harminchat éven át vezettem Pest legnagyobb gyógyszertárát az akkori Marx térnél, de efféle csodaszerről sosem hallottam. A gének meghatározóak, ezen lehet egy kicsit javítani és sokat rontani. Azt szoktam mondani: alapszabály, hogy sohasem szabad vizet, tejet és dzsúszt inni.

Megszívelem a tanácsát... S mi a helyzet a sporttal?

A hoki számomra több mint sport: életforma.

A Nobel-díjasok iskolájában kezdte

Gondolta valaha, hogy ilyen súllyal lesz jelen az életében?

Abban biztos voltam, hogy a sporthoz örök szerelem fűz majd, de hogy egyszer a nemzetközi szövetségben elnökségi tag leszek, a magyar szövetségben pedig tiszteletbeli elnöknek választanak, álmomban sem jutott eszembe. A Budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumnak sokat köszönhetek, ott kezdtem hokizni 1933-ban.

Az ember azt gondolná, az elit intézetben inkább tiltották ezt a nehéz sportot...

A fasori gimnázium nem csupán minőségi oktatásáról volt híres – itt koptatta a padot a Nobel-díjas fizikus, Wigner Jenő s a zseniális matematikus, Neumann János –, hanem a sportéletéről is. Csak a futballt nem pártfogolták, mert egyszer egy diák eltörte a lábát, s emiatt durvának gondolták.

Nem úgy, mint a hokit...

A jégkorong tényleg nem kisasszonyok játéka, bár a mi időnkben az urak sportjaként emlegették; bárók, grófok is űzték. A Fasorban bérletet kaptunk a Műjégre, s mivel volt némi jeges előéletem, bekerültem a KISOK-bajnokságban szereplő iskolai csapatba.

Miféle előélete lehetett a törökbálinti gyógyszerészcsalád fiának?

Telente az otthoni téglagyár mellett befagyott mocsaras területen próbáltam korcsolyázni egy barátomtól kölcsönkapott csatos korival. Igaz, a csatok már hiányoztak, ezért spárgával erősítettem a cipőmhöz a pengét. Mai szemmel nézve felnőttként is megmosolyogtató volt a szerelésünk. Fejvédőt sosem hordtam, pedig csak 1959-ben vonultam vissza.

Az arcán nyoma sincs a tipikus hokis forradásoknak.

Egy esetre emlékszem, amikor a szemöldököm fölött szétrepedt a bőr. Három kapoccsal összefogták a sebet, s percekkel később újra a jégen voltam. Hozzáteszem, a nem éppen veszélytelen pattintott lövést még nem ismertük. Helyette slencoltunk, azaz a bot tollával húztuk meg a korongot. Persze kisebb erővel, mint ahogy manapság kapura bombáznak.

Nem mindig az erő a nyerő. Bizonyság erre az 1959-es bajnokság rájátszásának utolsó meccsén lőtt, legendássá váló gólja.

Az évadot négy csapat zárta tíz ponttal, ezért e négyes újabb kört játszott le. A Dózsának végül egy döntetlen is elég lett volna az aranyéremhez, nekünk, a Vörös Meteornak viszont muszáj volt nyernünk. Kettő kettőre állt a meccs, s két perc lehetett hátra. Engem az átlagnál jobb erőnlétű bekkek között tartottak számon, előfordult, hogy egy cserével játszottam végig egy harmadot. Szóltam az edzőnknek, Czerva Lászlónak, hagyjon a jégen, hátha tudok segíteni. Kevesebb mint fél perccel a befejezés előtt, egy korongszerzést követően elindultam az Újpest kapuja felé. Két védő szorításában kapura lőttem, a lilák kapusa könyökkel védett, de a pakk visszapattant elém, s másodjára fonákkal a felső sarokba emeltem. Ez volt pályafutásom ötödik s egyben utolsó bajnoki aranya.

Nincs hiányérzete?

A második világháború után a politika megpróbálta megfojtani a hokit. A válogatott 1946 és 1959 között összesen tizenhárom nemzetközi találkozót vívhatott, a tradicionális klubok egy részét felszámolták. E helyzeten az sem változtatott, hogy a szovjetek 1954-ben megjelentek a világbajnokságon, sőt rögvest ronggyá verték a többieket.

Huszonhárom évig képviselte a honi hokit

Mi volt a főelvtársak baja a hokival?

Úri sportként könyvelték el a golffal, tenisszel, vitorlázással együtt. Ráadásul a sportvezetőség egyik befolyásos figurája, akinek a futballban is döntő szava volt, attól félt, hogy a jégkorong a maga nézettségével konkurenciája lehet a labdarúgásnak, amelynek pedig a hatalom kirakatszerepet szánt.

Sebes Gusztávra gondol?

Én hadd ne mondjak nevet...

Ezek fényében különösen megsüvegelendő sportdiplomata-karrierje, hiszen olyan országot képviselt a hoki nemzetközi vezérkarában, ahol a sportág agonizált.

A magyar szövetség – talán nyelvtudásom miatt – először 1959-ben kért fel, hogy vegyek részt az IIHF kongresszusán; aztán huszonhárom évig én voltam a honi hoki képviselője. A kezdeti időkből már csak Miroslav Subrt barátom aktív. Az évek során megismerték a munkámat, beválasztottak az Európa-kupa-bizottságba, felkértek az orvosi és doppingellenőrző bizottság megszervezésére, szakmai irányítására. Utóbbi posztot huszonhárom esztendőn át töltöttem be.

Doppingérzékeny a sportág?

Előfordultak lebukások, de a rendszeres ellenőrzésnek visszatartó ereje volt. S nemcsak a felnőtteket, a juniorokat is kontrolláltuk. A vizsgálatok során olyan zsenikkel hozott össze a sors, mint Jarri Kurri, Wayne Gretzky vagy Vlagyiszlav Tretyjak. Az orosz kapuslegendával, ha Magyarországon jár, máig találkozunk.

A szupersztárok közül önnek ki a number one?

Az IIHF az idén ünnepli századik születésnapját. A centenárium kapcsán életre hívtak egy ötventagú bizottságot, s engem is felkértek, hogy állítsam össze minden idők legjobb csapatát. A májusi, kanadai IIHF-kongresszusig nem szeretném kiteríteni a lapjaimat, de az biztos: szinte lehetetlen ennyi klasszis közül hatot kiválogatni.

Bezzeg, ha sízőként indult volna...

Ott lesz Montrealban?

Meghívtak. Azért is várom izgatottan az utazást, mert a kongresszus után ellátogatok Torontóba, s végre megnézhetem a sportág Hall of Famemúzeumát, ahol 2001 óta olvasható egy táblán a nevem.

Ezzel lesz teljes a leltár? Még mindig megborzongok, ha belegondolok, hogy nekem, a hajdani fasori diáknak – ez idáig egyetlen magyarként – egy épületben látható a képe a hoki korszakos egyéniségeiével. Ha 1941-ben a garmischi nemzetközi téli játékokra nem jégkorongozóként, hanem sízőként küldenek ki, talán minden másként alakul. Hát nem furcsa az élet?