Senkitől sem tart
Az ökölvívás nem az elkényeztetett úrigyerekek sportja – a hátrányos helyzetű fiataloknak kínál lehetőséget arra, hogy ne kallódjanak el. Varga Miklósnál rosszabb esélyekkel kevesen vágtak neki az életnek – a hajdúsámsoni Harangi Imre SE magyar bajnoka emberfeletti akaraterejének és edzőjének köszönhetően 20 évesen élete első olimpiájára készül.
Néhány hónap leforgása alatt édesanyját, édesapját és egyik testvérét is elveszítette, már a puszta életben maradása is igazi bravúr. Varga Miklós azonban nem elégedett meg a szimpla túléléssel.
Mesterem, Máté Attila fogadott be magához, ma is ő és családja jelenti nekem a biztos hátteret. Lánya és fia olyanok, mintha az édestestvéreim lennének. Érzem, felnéznek rám, különösen a tizenöt éves Attila, aki roppant tehetséges bokszpalánta. Az én esetemben jóval több hangzatos frázisnál, hogy nélkülük sehol sem tartanék – mondta Varga Miklós, aki Roseto degli Abruzziban harcolta ki az olimpiai kvótát.
Négy balkezessel mérkőzött meg az Adria partján, jobbkezes létére ennél nehezebb próba el sem képzelhető.
Készültem a fordított alapállású ökölvívók ellen, át is mentem edzeni Nagyváradra vagy Nyíregyházára, mert itt, Sámsonban nincsenek igazán ellenfeleim. Fanatikusan készültem a selejtezőre, s az olimpiáig hátralévő időben sem kímélem magam.
Rosetóban ön volt az egyetlen, aki „éles” meccset vívott a döntőben, holott az olimpiai kvalifikáció már így is, úgy is megvolt. Miért?
Mert egyetlen alkalmat sem akarok kihagyni, hogy felmérjem, hol is tartok. Sohasem adtam fel mérkőzést, számomra nem létezik tét nélküli összecsapás. Döntőbeli ellenfelem, az ukrán Olekszandr Kljucsko ugyan 30:14-es pontozással legyőzött, de 7:1-re még én vezettem, s tudom, legközelebb mit kell tennem ellene.
Van, akitől tart?
Nincs, a chicagói világbajnok angol Frankie Gavinnel is szoros meccset vívtam a közelmúltban, ő sem verhetetlen.
Nem lesz egyedül Pekingben, hála Istennek…
Négyen már kijutottunk az olimpiára, s remélem, Athénban még néhányan megszerzik a kvótát. Nagy család ez a mai válogatott, vannak, akikre felnézhetek. Például Káté Gyulára, a csapatkapitányra, akivel – bár egy súlycsoporttal feljebb bokszol – hatalmas kesztyűcsatákat vívunk az edzéseken. Ha olykor rám tör a fáradtság, mindig ránézek Gyuszira, s azt mondom magamban: „Ha ő bírja a tempót, nekem sem szabad feladnom.”
