A leghűségesebb torinói

Alessandro Del Piero ugyan ma délután valószínűleg „hivatalosan” is a Juventus történetének legállhatatosabb labdarúgója lesz, az ünnep örömébe azért vegyül némi üröm is.

A 33 éves támadó a Parma ellen az 553. mérkőzését játssza a torinói klub színeiben, és ezzel lehagyja a hetvenes-nyolcvanas években 552 találkozón szerepelt korábbi védőt, Gaetano Scireát – eddig a történet pozitív olvasata. Ha azonban azt nézzük, hogy Del Piero pályafutásának eme fontos állomását éppen akkor érheti el, amikor Roberto Donadoni, a válogatott szövetségi kapitánya sokak tiltakozása ellenére ismét kihagyta a keretből, akkor… a labdarúgó öröme finoman fogalmazva sem lehet felhőtlen. Ne legyen kétségünk, Del Piero valószínűleg egy-két rekordjáról szívesen lemondana azért, hogy ott lehessen a nyári Európabajnokságon, ugyanis néhány hete a sajtón keresztül kérlelte a kapitányt, hogy legalább televízión kövesse figyelemmel a szereplését.

A szurkolók felháborodása és a játékos elkeseredettsége érthető, Donadoni mester makacssága viszont nem, hiszen Del Piero a Juventus vezéregyéniségeként újra veszélyesen és eredményesen futballozik. Egyes szakértők szerint a játékos jelenlegi formája megközelíti a tíz évvel ezelőttit.

Nem árt emlékeztetni: a csatárt 1998-ban az év olasz labdarúgójának választották.

És ha már szóba került az európai Aranylabdáról eddig minden évben lemaradó támadó egyetlen szakmailag igazán értékes egyéni elismerése, érdemes elmerengeni a coneglianói születésű Alessandro kezdeti tervei és a későbbi karrierje közötti ellentmondáson. Hogy egy-egy zsenit milyen apróságok állítanak a megfelelő pályára, jelzi a közismert legenda, amely szerint Del Pieróval gyerekkori álmai teljesülése esetén ma nem a Parma elleni Serie A-s bajnokin találkozhatnánk, hanem mondjuk Bulgáriában, egy autópálya-pihenőben. A kis Alex ugyanis kölyökként sokáig arról ábrándozott, hogy egyszer majd kamionsofőrként róhassa az utakat.

A futballvilág óriási szerencséje, hogy a Padova serdülőcsapatának edzőjét 1988-ban meggyőzték a San Vendemiano vezetői, vigye el csapatához az ifjú tehetséget. A szakember az első edzés után fanyalgott ugyan egy kicsit („Ügyes, ügyes, na de ilyen soványan, izmok nélkül mire megy majd a meccseken?”), aztán mégis rábólintott a hétmillió lírás üzletre.

Del Piero pedig türelmesen, fokról fokra lépegetett felfelé a ranglétrán: Serie B, Serie A, bajnoki cím, BL-győzelem – utóbbi három természetesen már a Juventus színeiben. A torinóiaknál a kilencvenes években olyan futballistákkal szerepelt együtt, mint Fabrizio Ravanelli, Gianluca Vialli vagy Roberto Baggio, és a „nevek” ebben az esetben csapatot is alkottak, amint ezt a sikerek sora is bizonyítja.

Az első töréspontot az 1998-as doppingügy jelentette a csatár pályafutásában. Zdenek Zeman, a Roma edzője egy interjúban felhívta a figyelmet néhány torinói játékos, köztük Del Piero gyanúsan kifejlett izomzatára (ki emlékezett akkor már a padovai utánpótlástréner régi panaszára?!). A vádak alól végül tisztázta magát és labdarúgóit az egyesület, a feketeleves azonban csak eztán jött Del Piero számára: októberben, az Udinese elleni találkozón (2–2) súlyos térdsérülést szenvedett, és mintegy háromnegyed év kényszerű pihenés várt rá. A csatár pályáját nyomon követő szakemberek véleménye szerint rövidebb-hosszabb fellángolásai ellenére Del Piero az eset után már sohasem tudott teljes fordulatszámon pörögni.

Bocsánat, ez így nem igaz: néhányan határozottan állítják, a Juventus leghűségesebb játékosa hosszú-hosszú idő után mostanában újra „kilencvennyolcas” formában futballozik.