Tény, a szövetség valóban fittyet hányt a sportszerűségre és az esélyegyenlőségre. A derék kaposváriak elegánsan igent mondtak a Debrecen kérésére, és vasárnap fogadták a bajnokot, nem tudva még, hogy két nappal később kupaelődöntőn kell pályára lépniük. Különösen azért lettek mérgesek, mert a sorsolás előtt a versenybizottság illetékesei közölték, ha a sors úgy hozza, hogy a DVSC-nek csupán – amúgy a szabályok ennyi kötelező pihenőt írnak elő – negyvennyolc órája lesz a pénteki bajnoki előtt, akkor a kedvéért megcserélik a játéknapokat, ám amikor a Rákóczi elöljárói megpendítették, hogy nekik valóban szükségük lenne erre a méltányosságra, egyetlen kézlegyintéssel elintézték őket.
Ettől persze még nem kellett volna 4–0-ra kikapni, vicces potya gólokkal megajándékozni a Honvédot, alighanem erre célzott Prukner László is.
Bevallom, én elsősorban a történet elejét nem értem: mi a baj ezzel a negyvennyolc órával? Nem arról van szó, hogy sorozatban kétnaponként kellene pályára lépni, mint, mondjuk, az NBA kosarasainak, esetleg naponta, mint ahogy például a pólosok teszik egy-egy világversenyen, hanem olykor, hébe-hóba. Amikor kicsit sűrűbbé válik a program. Vagy vegyük a Manchester Unitedet, amely az utóbbi nyolc hónapban negyvenhét tétmérkőzést játszott – mellesleg kilencvenöt gólt szerzett –, így a válogatottakat is figyelembe véve játékosai havonta hétszer-nyolcszor meccseltek, és kedden is láthattuk: nem akármilyen szinten.
Rendben, nem igazságos egy kaposvári vagy debreceni labdarúgót Wayne Rooneyhoz vagy Rio Ferdinandhoz hasonlítani. Ám azzal a fiatalemberrel, aki a magyar mérkőzések iramát két nap alatt nem képes kipihenni, csak egyet lehet tenni.
Meg kell mutatni orvosnak: nagy gondok lehetnek vele.
Legfrissebb hírek
