Irapuatóban a szovjetek, utána pedig a szövetségi elöljárók (persze a játékosok felelőssége is megkerülhetetlen) tették nevetségessé a magyar válogatottat, hiszen az 1988-as Eb selejtezőit három szakvezetővel küzdötte (bár ez helyenként költői túlzás) végig a csapat. Komora Imrével indult, Verebes Józseffel folytatódott, és Garami Józseffel zárult a nyolcmeccses vesszőfutás, amelynek végén sikerült eggyel több győzelmet aratni, mint ahány kapitányt elfogyasztani. Az akkor szánalmasnak számító, mindössze két pontot hozó mexikói vb-szereplés (ma életünket és vérünket adnánk egy világversenyen való részvételért…) után az újabb kvalifikációs sorozat sem hozott gyógyírt, és még azt is el kellett viselni, hogy Hollandia mellett Görögország is maga mögé utasította az együttest. Vigasz, hogy akkor még Ciprust sikerült oda-vissza legyőzni (a két 1–0-t azért akkor még nem kellett kalaplevéve ünnepelni – ma elvárnák a hozsannát érte), illetve hogy az első mérkőzésen bizonyos Marco van Basten csökkentette szinte nullára továbbjutási esélyeinket.
