Passz, passz, passz – Kő András publicisztikája

A Varga Zoltán szóló Valahogy mindig félúton című életrajzi könyv szerkesztésekor (2008) megkérdeztem Vargától, a Fradi egykori válogatott labdarúgójától, hogy a legnagyobb magyar ifjúsági tehetségnek kikiáltott játékosból miért nem lett világhírű futballista. A következőket válaszolta: „Mert általában lepasszoltam a labdát…”

A „lepasszolni” (leadni, átadni, továbbítani stb.) életünk sokoldalú, többjelentésű kulcsszava, hangzásában és tartalmában egyaránt. És mégis: Varga keserűen emlékezett vissza a Fradiban eltöltött éveire, mert úgy érezte, nem kapta meg a „Császár”, azaz Albert Flórián mellett az őt megillető elismerést.

Az Albert ötvenedik születésnapján rendezett ünnepségen ő is a meghívottak között volt, és könyvében hű képet fest a látottakról. Részlet a kötetből: „Legintenzívebb élményem Albert felesége, Bársony Irén volt (akkor még élt szegény), aki meg tudott volna ölni a szemével. Leplezetlenül, önfeledten és becsületesen utált. Megértettem. Talán az egyetlen voltam, aki valaha is komolyan kritizáltam a férjét, de az régen volt, most meg az bánthatta inkább, hogy megünnepeltek, megtapsoltak éppen ezen a napon.” Kínálkozik, hogy játsszunk el a „passz” szóval.

Van száz dollár a zsebemben, és neked is van száz dollár a zsebedben. Ha kicseréljük őket, nekem is lesz száz dollár a zsebemben, és neked is lesz ugyanennyi. Ezzel szemben, ha nekem is van egy gondolatom vagy ötletem, és ezt lepasszolom neked, meg neked is van egy gondolatod és ötleted, és azt lepasszolod nekem, akkor már mindkettőnknek lesz két gondolatunk vagy két ötletünk.

A passz főnév egyébként a francia nyelvre vezethető vissza, ahonnan a 13. század folyamán került a németbe, aztán az angolba. De a szó eredetileg a latin nyelvből származik. Ott már jóval korábban megtalálható a passare alakban, a megy, halad, átenged jelentéseként. Mondhatjuk, hogy a passz életünk minden területén jelen van. Uralkodik a tolvajnyelvben, a kártyajátékban, a politikában, az irodalomban és természetesen a sportban. Ami a magyarországi megjelenését illeti, a szót csak elég későn, 1900-ban írták le először, mégpedig a Sport-Világban. „A másik szélső csatárhoz passzolja a labdát” – olvashatjuk. 1901. február 17-én a Millenárison játszották az első hazai bajnoki futballmeccset, amelyet a Budapesti Torna Club nyert meg 4:0 arányban. A vesztes a Budapesti Sport Club volt. Néhány villanás a tudósításból. A BSC kezdi a meccset: „Dinics áll a labda mögött és passzolja Terbének.” A BTC-s „Mindernél a labda, továbbadja Raynek, a balösszekötő nem sokat teketóriáz, hanem lő: gól!” Ray volt az első – és évekig az egyetlenegy –, aki cselezni tudott; sokszor ötven-nyolcvan méteren át dőltek jobbra-balra mellette az ellenfelek, s csak ezután passzolta le a labdát. S ha már a passz első magyarországi előfordulását emlegettem, álljon itt egy anekdota a későbbi időkből. Marosvári Béla, becenevén Bumbi egyszeres válogatott labdarúgó volt, a Csepel legendás aranykorszakának meghatározó alakja. Háromszoros magyar bajnokcsapat tagja. Hatalmas termetű, lendületes, erőteljesen lövő csatár. 

Egy alkalommal azonban, a bemelegítés híján, gyors egymásutánban háromszor passzolt – az ellenfélhez. Nem sokat késett a kommentár: „Óriási ez a Bumbi! Milyen csoda jól adja emberhez a lasztit.” „Meg vagy hibbanva! – szólalt meg a társa –, Marosvári eddig csak ellenfélhez passzolt!” „És az neked nem ember?”

A passzok szültek humoros sportkommentátori megjegyzéseket is: „A Vasas kapusa, Kakas dobja ki a labdát, amely Farkashoz kerül, aki jól passzol Nyúlhoz. Ha hozzáteszem, hogy a játékvezető Maczkó, akkor itt az egész állatkert.” (Vass István Zoltán)

Végezetül a legrosszabb passzról…

Külföldről jött haza autóbusszal az Aranycsapat, és velük együtt Szusza Ferenc is. Hegyeshalomnál barakk várta a játékosokat, olyan építmény, amelynek két ajtaja volt: egy bejárati és egy kijárati. A két ajtó között ablakok nyíltak, pultokat helyeztek el, és négy-öt vámos szemben az ablakokkal várta a „pácienseket”. Ami a lényeg: az ablakok alatt fényes betonjárda húzódott. Szusza kitalálta a következőt: letette a kezében lévő cuccot a földre, és belsővel, nagy erővel átrúgta a másik oldalra, ahol már várta a haver, aki fölvette és szépen elsétált vele. Leg­utolsónak Czibor maradt. A rongylábú szokása szerint lezseren letette a járdára a cuccát, belepasszolt, de a csomag nem egyenesen haladt, amint az aránylag rövid barakk kívánta volna, hanem gellert kapott, nekitottyant a falnak, és kissé távolabb megállt. 
Nem lehetett a csomag után menni, mert az ablakon keresztül észrevették volna, így aztán Czibornak nem volt más lehetősége, fogta magát, elegánsan átsétált a barakkon, és a cucc nélkül felszállt az autóbuszra. „Ez volt életem első rossz passza – mondta rezignáltan –, de nagyon sok pénzembe került…”

A szellemes osztrák–német slussz-passzt, ami valaminek a kérlelhetetlen végét jelenti, így jegyzi a szleng: „Oszt jónapot!, oszt kezitcsókolom!” A humorérzék sok rosszakaratot semlegesít.