Az ünneplés ideje

Az ausztráloktól elszenvedett 8–1-es vereség után egy órával a magyar válogatott tagjai a szövetség néhány vezetőjével kedélyesen piáltak a jégcsarnok büféjében, s közben azon poénkodtak, hogy lám, ha a kenguru lábára korcsolyát erősítenek, előbb-utóbb ő is megtanul jégkorongozni. Láthatóan jól érezték magukat. De hát miért is ne tették volna, elvégre „csak” éppen akkor taszították a magyar hokit a totális mélypontra. Ez 1992-ben Hullban történt, ahol azért biztos, ami biztos alapon az észak-koreaiaktól is kikaptunk 4–1-re, a hazai britek pedig még a padlóra került ellenfélbe rúgva egy nagyot 14–3-ra gyalázták meg a mieinket. Persze a jókedvű iszogatás ez utóbbi két meccs után sem maradt el, igaz, ez akkoriban szinte fontosabb volt, mint hogy, mondjuk, ki lesz a második sor balszélsője. Talán éppen amikor a kor „sztárjai” a negyedik kör után már kissé kapatosan „edzettek” Hullban, idehaza alig egy-két tucatnyi dunaújvárosi és székesfehérvári tini is edzett, igaz, egészen másként. Ők hittek abban, hogy jók lehetnek, sőt jobbak, mint a kor nagyjai, talán még az NHL-ről is álmodoztak. Aztán Ladányinak, Palkovicsnak, Ocskaynak és a többieknek Amerika csak álom maradt, ám valóra váltották, ami 1992 márciusában, Hull után elképzelhetetlennek tetszett: nemcsak a világ harmadik vonalát jelentő C-csoportból jutottak feljebb a B-be vagy mai nevén a divízió 1-be, hanem már a világelitet is megcélozták. Először tíz évvel a Hullban történtek után, hiszen 2002-ben Székesfehérváron csak le kellett volna győzni a dánokat, és miénk a világ vagy legalábbis az A-csoportos világbajnokság, de nem sikerült. Most az ukránokkal szemben újra itt az esély, s bár a helyzet kísértetiesen hasonlít a hat esztendővel ezelőttire, azért mégiscsak van egy nagy különbség: a csapat most, 2008 áprilisának közepén már készen áll a csodára. Hiszem, a japánok elleni szerdai győzelemben a sors keze is benne volt, mert valahol fenn úgy gondolják, ez a társaság megérdemli, hogy eljusson a „nagy” világbajnokságra. Még akkor is, ha tudom, más sportágakból is példát véve hosszú lenne felsorolni, hasonló helyzetben hányszor, de hányszor buktak el a magyarok. Talán most nem így lesz, talán most megtörténik, amire oly régen várunk, de ha véletlenül mégsem, akkor sincs tragédia. Csak egy kicsit szomorúak leszünk. De ígérem, ha a meccs után örömükben valamelyik szapporói bárban „elhajolnak” is a srácok, eszem ágában sem lesz másfél évtized múltán felhánytorgatni.